A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában

2. kép Szaszanida nehézlovas domborműve, Taq-i-Bostan, 620 körül (ROBINSON 1995, Fig. 11) (hyppika gymnasia) is díszes lófejvértet viseltek a lovak a véletlen sérülések elkerülésére (ROBINSON 1975,190; BISHOP-COULSTON 2006,122-123, 190-193), de csatában lópáncélt csak egyes (valószínűleg a clibanarius-) alakulatok használtak. Maga a clibanarius lovas is teljesen páncélozott volt, végtagjai és arca is, így a leírások szerint valósággal egy csillogó szoborhoz hasonlított. Lovaiknak teljes testét bronz vagy vas pikkelypáncél fedte. Az ide kapcsolható leglátványosabb leletek a Dura Europosban talált késő római pikkelyes lóvértek (1. kép),

! A Notitia Dignitatum jegyzéke szerint mindössze négy fegyvergyártó műhely (fabrica) szakosodott az egész birodalomban a speciális clibanarius-(ló)páncélzat gyártására, három keleten, egy pedig nyugaton (BISHOP-COULSTON 2006,240). A kelet-római, illetve a Bizánci Birodalom Róma örököseként még évszázadokig, a középkorban is használt különféle lópáncélokat híres páncélos lovasságánál. A bizánci lópáncélokról a magas szintű bizánci hadtudományi munkákból kaphatunk képet, mert se ábrázolás, se lelet nem maradt fenn róluk. A bizánci kataphraktoszok a bizánci hadsereg legjobban felszerelt katonái voltak, bár létszámuk igen alacsony volt. AII. Nikephoros Phokas nevéhez köthető „Praecapta militaria", egy X. századi bizánci katonai szakkönyv egy 25000 fős hadsereg létszámában a 5 Ez az egyedülálló, III. századra tehető leletegyüttes egy római határváros tornyából való. Két páncélozott lótakaró tökéletes épségben, egy pedig töredékesen maradt fenn. Az egyik vastag, bőrrel szegett textiltakaróra réz-, a másikra vaspikkelyeket varrtak. A takarót a szügy előtt össze lehetett kötni, a párnanyereg helyét szabadon hagyták rajta, mert ehhez kötötték a páncélt, hogy biztosan álljon. Szintén Dura Europosban maradt fenn egy híres III. századi graffiti, mely páncélos lovast ábrázol, és a ló teste, feje és nyaka is pikkely vérttel fedett (BISHOP-COULSTON 2006, ROBINSON 1975,194). kataphraktoszok ideális arányát mindössze 500 (!) főben állapítja meg, de ebbe a csapatba még szintén páncélozott lovon ülő lovasíjászokat is vegyítettek. Ez nyilvánvalóan mutatja ennek a túlspecializált fegyvernemnek a korlátozott használhatóságát, de a muszlimok, krónikásaik leírásai szerint még mindig tartottak elsöprő rohamaiktól. Ugyanez a forrás leírja, hogy erős lovakat kell adni alájuk, melyeket nemezpáncél, vagy fűzött bőrvért véd, csak a lovak orrlyuka, szeme, és térdtől lefelé a lovak lábai maradhatnak fedetlenül. A nemezből való bizánci lópáncél védőértékét korántsem szabad lebecsülni: Theophanes tudósítása szerint Herakliosz császár csataménjét 622-ben egy perzsák elleni csatában több kardcsapás és egy lándzsadöfés is érte, de a ló a nemezvértezetének köszönhetően sértetlen maradt (MCGEER1995,37,314-312,2i4-2i7:Praecepta militaria III.34-III.68.). I. Alexiosz Komnenosz császár lova attól riadt meg 1081-ben a dürrakhioni csatában, hogy a ló fejét védő vaslemezek előrecsúsztak (ANNA KOMNENÉIV.). A bizánci lópáncélok a leírtakon túl készülhettek egymáshoz ragasztott és sós tengervízben keményített vászonrétegekből, pikkelyes vagy lamellás fémvértezetből, ritkábban drága sodronyból is. Néha csak a ló fejét, nyakát és szügyét védték, „perzsa módon", néha az egész állatot takarta a páncél (DAWSON 2002,86; HALDON 2002, 68-69; NICOLLE 2007,205-206). Bizánc is megragadott minden alkalmat azátvételre, tanult a szászán idáktói is, de a VI. századi avar nehézlovasság lópáncélzatát is követendő példának tekintette (MAURIKOS I.6). A páncélos csatalovak így a perzsa és hellenisztikus előzmények után a Közel-Keleten jelen voltak a római, palmyrai, bizánci és perzsa seregek nehézlovasságában egyaránt. A lovasaik teljes páncélzatot hordtak, fegyverük jellemzően hosszú lándzsa és kard volt, pajzsot a nehéz vértezet és a két kézzel tartott döfőlándzsa miatt nem nagyon használtak. A keleti kataphraktoszok még íjat is hordtak magukkal. A kataphraktosztaktika igen egyszerű volt: bízva páncélzatukban, megpróbálták ellenfeleiket egyetlen rohammal legázolni. Többre ugyanis nem is igen voltak képesek a rendkívüli plusz teher miatt, erős lovaik ellenére. Mint minden túlspecializált fegyvernem, erősen függtek a körülményektől, és több ókori csataleírásból világosan kitűnik, hogy csatánként csak egyetlen - de igen hatásos - rohamot intézhettek. A rohamuk jó időzítése és iránya létfontosságú volt. Kiváló vértezetüknek köszönhetően rövid távon elbántak szinte bármilyen ellenféllel, gyakran még az ókori csataterek domináns fegyvernemére, a nehézgyalogságra is veszélyt jelentettek. Dealkalmazásuknak komoly korlátai voltak, és a gyors kifáradás miatta kataphraktoszlovasság gyakran vált maga is könnyű prédává.

6 6 Kr.e. 331-ben a Nagy Sándor ellen Isszosznál harcoló perzsák nehézpáncélos lovassága a kezdeti siker után páncélt viselő lovaik nehézkessége miatt maradt alul (CURTIUS RUFUS III.). Magnesiánál Kr.e. 190-ben II. Antiokhosz kataphraktosz lovasai áttörték a római balszárnyat, és a menekülőket a táborig üldözték, de úgy kifáradtak, hogy képtelenek voltak időben visszatérni és megakadályozni seregük többi részének vereségét (LIVIUS XXXVII.41-42). 69/70-ben a Moesiába betörő szarmata lovasok nehézkesen mozgó páncélos lovait a hó lassította le végzetesen, és szolgáltatta ki a római könnyűgyalogságnak (TACITUS I.70). Aurelianus császár római lovasai 273-ban Antiochiánál színlelt meneküléssel kifárasztották a nagy fenyegetést jelentő palmyrai kataphraktosz lovasokat, majd mikor „lovaik is alig bírtak alattuk megállni", a róma-