A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)
Történettudomány és művelődéstörténet - Boldog Zoltán: Török lófejvért a Déri-gyűjteményből. Páncélos csatalovak az ókorban és az iszlám világában
62 BOLDOG ZOLTÁN i kép Késő római lópáncél, Dura Europos, 3. század (BISHOP-COULSTON 2006, Fig .126.2) a lovas lábát is védte 2 (XENOPHON „a" I.8). A perzsák Nagy Sándor ellen is alkalmaztak vértezett lovakon harcoló baktriai lovasságot (CURTIUS RUFUSIII-IV.). Perzsiát meghódította Nagy Sándor, birodalmát halála után hadvezérei, a diadokhoszok felosztották egymás között. A diadokhoszok természetesen felhasználták az általuk uralt különféle területek hagyományos fegyvernemeit. Perzsiát, Mediát és Baktriáta Szeleukidák kapták meg, és hadseregükben természetesen megjelentek a vértezett lovakon harcoló páncélos katonák is. Felszerelésüket, mely tökéletesen követte a korábbi perzsa mintát, egy Kr.e. II. századi pergamoni dombormű örökítette meg: tollforgós homlokvértet és különféle fém szügyvérteket tettek lovaikra, a katonák maguk is nehéz vértezetet hordtak, maszkos sisakot, mellvértet, kar- és lábvérteket is. Nevük a „kataphraktosz" (beburkolt, betakart) volt. 2 Az említett csapat egyébként kis létszáma ellenére elsöpörte túlerőben levő ellenfeleit, bár a végső vereségtől nem menthették meg királyukat. Xenophon, aki zsoldoskéntjelen volt ebben a csatában, lótenyésztésről írott munkájában ajánlja a görögök számára átvételre érdemes lóvértezet bizonyos elemeit (XENOPHON „b" 12,8). Ez a név általánosságban a vértezett lovon harcoló nehézpáncélos lovasság megjelölésére szolgált a későbbi korokban is. Ugyanígy voltak védve a korabeli kaszáskerekű harci kocsik igáslovai is (ROBINSON 1995,18; EVERSON 2004,200-204). Iránban a görög uralmat a parthus hódítás követte. A parthusok egyenesen a steppéről hozták pikkelyvértes lovasságuk tradícióját, seregeikben pedig voltak kataphraktosz lovasok is. Perzsia később, a parthusokat követő Szaszanida-dinasztia uralma alatt is komoly páncélos lovasságot tartott (ROBINSON 1995,20-22,48), az ókori mérce szerint különlegesen erős, helyi tenyésztésű lovakkal 3 . A szaszanida vértest igen részletesen ábrázolja II. Khoszru király domborműve (2. kép). A király teljes páncélzatban van, jól láthatóan erős testalkatú lovon ül, melynek fejét, nyakát, és szügyét lamellás fémvértezet védi. Nem meglepő, hogy ennek az impozáns fegyvernemnek ismét akadt utánzója a térségben hódító új nagyhatalom, a Római Birodalom személyében. Róma sohasem szégyellt az ellenségtől tanulni. Fájdalmas vereségek után, megtapasztalva a parthus, majd szaszanida lovasság erejét, a római hadseregben is megjelentek a besorozott steppei szarmata nehézlovasok az I. századtól, majd a perzsa mintájú páncélos lovasok, clibanarius vagy cataphractus néven a III. századtól (MACDOWALL2005,18-20) Bár az utóbbi elnevezések és azalakulatok lehetséges felszerelése még terminológiai viták tárgyát képezi 4 , annyi biztos: Róma, ha ritkán is, de alkalmazott páncélos csatalovakat. A folyamatot még fokozta a későrómai kor lovassági dominanciája. A korai császárkori római lovasság fegyvergyakorlatain 3 A legerősebb és legjobb perzsiai csatalovak a neseai síkság lovai voltak. Ez a terület Mediában volt, és bizonyos mértékig még most is beazonosítható, ugyanis itt a mai napig vadon nő a lucerna, a helyi ókori lótenyésztés hírét megalapozó különleges takarmány, ókori nevén a „médiai fű". Ez tápanyagokban és kalciumban igen gazdag, ezért az itt tenyésztett lovaknak erősebb volt a csontozata és testfelépítése. Az ilyen testalkatú lovak igen gyakoriak a perzsa szikladomborműveken és ezüsttálakon is. A neseai síkságról évente tízezrével vitték a lovakat a nagykirály seregébe, kifejezetten vértezett lovakból pedig egyetlen szemle alkalmával akár hatezret is kiállítottak. Irántól északkeletre, az egykori Baktria és Szogdiana területén szintén híres lótenyésztés folyt, az itt tenyésztett magas, szívós lovak lettek a későbbi türkmén és akhal-teke lovak ősei, melyek ismertek voltak messze földön. Innen származó lovak is voltak eltemetve a híres paziriki szkíta kurgánban a steppei lovak mellett. A kínaiak külön hadjáratokat indítottak a Fergana-völgy (ma Üzbegisztán része) felé, kifejezetten páncélos lovasságnak való, erős, magas hátaslovakat zsákmányolni (SIDNELL 2006,87; STRABON XI, 13.7; 14,9)). 4 A két elnevezést még nem különítették el, sőt, a kataphraktosztól eltérően a clibanarius név jelentését sem fejtették meg. Az egyik szellemes magyarázat szerint a „clibanus"-ból (egyfajta kenyérsütő fémedény) eredő ókori katonai szlengszó, utalva arra, milyen érzés lehetett a katonának egy ilyen nehéz páncélt viselni - mondjuk éppen a Közel-Kelet napsütötte vidékein. Eszerint a clibanarius név a cataphractus ragadványneve lenne, ami idővel „hivatalossá" vált. Az ókori római szerzők többször is szinonimaként használják a két kifejezést. De létezik olyan magyarázat is, hogy a római rendszer szerint a clibanarius volt a perzsa, keleti minta szerint felszerelve, lópáncéllal, teljes vértezettél, hosszú lándzsával és karddal, míg a cataphractus csak európai, nyugati módon felszerelt pajzsos-lándzsás-kardos nehézlovas lehetett, a lovas páncélt hordott, de lova nem. Mindenesetre a római lóvértezeteket leginkább a clibanariusokhoz köti a szakirodalom (COULSTON 2002,11-12,15; MCDOWALL 2005, 52; EADIE1967,169-170).
