A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - 100 éves a Nyugat, 80 éves az Ady Társaság. 3 beszélgetés Kiss Tamással

szeretethez. Ehhez a konkrét és ugyanakkor mégis elvont, kifejezhetetlen és kimondhatatlan valamihez. Édesanyám tanított a versekre, vett ilyen leporelló könyvecskéket és már két-hároméves koromban azzal produkáltam magam. Ö mutatta a képet és én rámondtam a verset. Remek produkció volt. Hát persze ezekből nekem nem maradt meg, csak a következő négy sor: „Hazaértünk valahára, / a mi kedves szép hazánkba, / nézd aranyom milyen szép, / kertünkben hány lámpa ég." Nem tudom, de bennem ennek a gyenge kis négysorosnak valami rendkívüli hangulata van. Tehát a vers valóban, szavakkal szinte kifejezhetetlen, sokkal mélyebben van, mint az emberi szó. Aztán 1923 január elején, nem hiszem, hogy elsején, mert hiszen akkor is voltak vakációk, Petőfi Sándorszületésénekioo éves évfordulójára emlékeztünk. Ezeket azért mondom el, hogy láttassék az, mi közöm nekem a vershez, hogy vajon a vers tényleg örökölhető valami-e. Én nem mondtam verset, bár rendkívül szerettem volna, de Cseri Géza barátom, osztály- ós padtársam A magyar nemest szavalta skandálva: „Őseimnek véres kardja, / Fogason függ, rozsda marja, / Rozsda marja, nem ragyog, / Én magyar nemes vagyok!" Azért mondom ezt el, mert tiltakozott bennem valami. Tízévesek voltunk, tiltakozott bennem valami, hogy itt elsikkadt a vers zeneisége kedvéért valami. Elsikkadt az értelem, természetesen a mondanivaló, de hát egy 10 éves gyerek nem tudta tulajdonképpen, nem tudhatta fölfogni azt, hogy mi a magyar nemesnek a társadalmi helyzete, anno dacumal. Természetes dolog, nem is arra gondoltam, hanem arra, hogy értelmetlen volt ez a versmondás, én szebben elmondhattam volna. Hát akkor aztán később, éppen most beszélgettünk róla, hogy mennyi verset tanultunk, hála a jó Istennek, mert abból élünk. Mi régi emberek abból élünk. Manapság azt mondják, hogy nem szabad agyonterhelni a gyerekek képzeletét, a gyerekek agyát versekkel, nem szabad. Mi pedig rengeteget tanultunk ós ebből éltünk. És ez valami csodálatos, rendkívül gazdag ajándéka volt az elemi iskolának, az akkori gimnáziumnak. Ez szinte életmentő, gazdag anyag volt az emberi agyban. Majd később, amikor fölidéztük magunknak, mindig többet és többet láttunk a versekből, éppen erről beszéltünk, beszéltél az előbb odabent és ez így is van. A vers mindig újjászületik bennünk, a vers sohasem aza valami, az a drága tárgy, valami csodálatos, kifejezhetetlen valami, amint a költő megírta, a vers az enyém is lesz és akkor lesz igazán vers a vers. Azt hiszem, hogy Nagy János barátom és kollegám mondta, hogy kint a fogságban, az orosz fogságban, ők papírt szereztek, nem volt könnyű dolog, de egy csomó papírt összeszereztek, és kiosztották egymás között a papírokat - borzasztó könyvhiányban, borzasztó szellemi táplálék hiányában éltek ott - hogy mindenki írja le a kedvenc versét. Összegyűlt belőle egy antológia Balassitól József Attiláig. Azt mondja, hogy vasárnaponként rendeztek versmondó, meg szellemi vetélkedőket, ós ezek a versek őket hazahozták Szibériából, Nyizsnyij-Tabilból, innen-onnan. Hazahozta Petőfi az Alföldre, hazahozta a szülőházba, hazahozta az édesanyához, az édesapához, hazahozta a magyarföldre, valósággal megmentette őket ez az összeírt kis antológia. A hazát hozta magával a dalíró. Nos, most már arról kellene néhány szót, hogy jutottam el én a költészethez, mert a vers tudása, a vers ismerete, ez még nem költészet. A költészet ott kezdődik, mikor valaki alkot. Emlékezzünk a ùalâdl

tönt, Arany írja benne, hogy „Jobban szereti a verseket, nótákat, / Effélét csinálni maga is próbálgat." Elgondolkoztató, hogy vajon folytatása-e az alkotás, a versek, a versgazdagságnak, a verstudásnak. Nem! Egyáltalán nem, ez egy egészen más valami, ez egy egészen más dolog. Úgyhogy, ha én arra gondolok, ez érdekes, hogy én a versíráshoz, mint alkotáshoz, mint munkához nem Petőfitől, Aranytól, Adytól, József Attilától vagy egyáltalán a magyar költészetből jutottam, bár nagyon sok verset tanultunk, mint mondtam is, hanem idegen szövegek fordításából. Mi tanultunk akkor francia nyelvet, német nyelvet és irodalmat, latint, én már görögöt nem tanultam, és a nagy klasszikus európai költészetet kaptuk, franciául, németül, latinul. Horatiustól rengeteget fordítottunk, és egyszer a német tanárom azt mondta, hogy Lenaunak egy magyar témájú versét, költse át, aki tudja, versbe. így kezdődik ez a vers: „Én jártam Magyarországot és a pusztát és a szívem megtelt örömmel." És én ezt a hosszú, szép, valami 40 strófás verset átültettem úgy 18-20 magyar versbe, átültettem, és megtetszett a tanár úrnak, vitte is magával, és meg is mutatta a tanártársainak. És a francia tanár úr is rám kapott, amikor megtudta, hogy én verset fordítok, azt mondta, hogy zenésítsd meg kérlek, ezt a verset. Claude Debussy, Sully-Prudhomme, akkor még Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-t nem tanultuk, akkor még nem, a szimbolistákakkor még nem voltak anyag, és akkor én belenéztem ezekbe a versekbe és akkor valami különös felfedezésem volt. A vers mint anyag, mint test jelentkezett benne. Tehát nem mint szellem, mint a magyar lírának a nagy alkotásai, Balassi Katonaénekt, vagy akár Petőfi és Arany, hanem maga a vers jelentkezett és ez csodálattal töltött el engem. És én azt hiszem, hogy... - most leleplezem magam - azt hiszem, hogy a vers felépítése, a vers szerkezete, a versstruktúra hatással is volt rám. Nagyon érdekes, ebben a racionális korban borzasztó anakronisztikus dolog is beszélni a líráról és a versről, de akkor egészen más volt. Például a mi osztályunkban már volt önképzőkörünk, ahol sok szép és érdekes dolgot lehetett megvitatni és jelentkezni saját művekkel, alkotásokkal is, és érdekes volt egy, aki orvos lett később, egyáltalán semmi köze nem volt a költészethez, de fölhozott egy szimbolista antológiát és ott ismerkedtünk meg Baudelaire-rel, Verlaine-nel és Rimbaud-val. El is neveztük egymást, azt hiszem én Rimbaud voltam, Dobos Imre Baudelaire volt, Szabó Jani meg Paul Verlaine. Szóval ennyire benne volt az irodalom egy osztályban. Manapság már, bárte mondtad és ez igaz is, hogy a világirodalomból rendkívül nagy tudással rendelkeznek már egyesek, de nem egy osztály, habár ez humán osztály volt. Nos, hát én aztán fordítottam őket, hát ezek elvesztek, de mint mondtam, leleplezem magamat. Az első Nyugatban megjelent versem és több lapban is megjelent ez a vers, Az alvó testvér. Úgy is szerepeljek, mint akkori költő, alkotó, nem csak mint vallomástevő. Felolvasom Az alvó testvén és felolvasom Rimbaud-nak a Le dormeur du val, vagyis A völgy alvója című versét, hogy hogy indultak. Tessenek megfigyelni ezt a két verset!