A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művelődéstörténet - Szabó Anna Viola: Gondy Károly fényképész Debrecenben

lehet, minden más jelentéktelen és néma (lásd pl.: SZÍJÁRTÓ 1996, 178; SOHAJDA 2002, 191 vagy MILBACHER 2001, 181-182). De hogyan lehetne ezeket az életrajzi pontokat egy narratíva részévé tenni, ha nincs tudásunk arról a mikrokörnyezetről, ahol mindez megtörtént: hiszen éppen azt akarjuk feltárni? A hasonló pályák összehasonlítási alapot kínálhatnak, s ezek valószínűsíthetik az események megtörténtének ilyetén módját, s így általánossá tételét, de a tények interpretációjához, elmesélhetőségéhez szükségünk lenne olyan csirizre, amely lehetővé tenné a dátumok és események összeragaszthatóságát, szükség lenne egy „résztvevő megfigyelő" nézőpontjára. Többnyire azonban éppen abban szenved hiányt a magyar fotótörténet ezen korszaka, amire a legnagyobb szüksége lenne: személyes forrásokban. Nincsenek önéletrajzok, naplók és vallomások; feljegyzések az életről, a műhelygyakorlatról, de még levelek sem, amelyek lehetővé tennék egy múlt századi ember, egy, mestersége révén a század arcának megörökítésében kitüntetett szereppel bíró ember saját arcának megrajzolását: a fényképész személyes sorsának, akaratának, vágyainak, küzdelmeinek megragadásához hiányoznak a történetek, amelyek közel hozhatnák, bemutathatnák az embert. Mégpedig azt az embert, aki nem „a fényképész", (aki elvész az összesített tapasztalatok és általános jellemzők között) hanem Gondy Károly, Egey István, Letzter József, vagy akárki más, de személyiség, amely nem lehet uniformizált (pl. LEVI 2000, 82). A személyiség részvétele nélkül pedig életadatai sem tarthatnak számot az érdeklődésre. Az események persze elhelyezhetőek lennének nagyobb ívű kontextusokban is, a város vagy az ország társadalomrajzában azonban csakúgy nem találnánk meg az egyént, mint anélkül. Ha azonban a mester megszólalhatna, föltárható lenne az a folyamat, az a kölcsönösségi viszony, amely helyét meghatározta abban a társadalomban, amelyben élnie adatott, amelyet kényszerűen vagy szabad akaratából választott, de mindenképpen döntött róla, föltárhatóak lennének ezen döntések okai, megragadhatók lennének az identitás-stratégiák alakítási módozatai, amelyekhez a fényképésznek folyamodnia kellett saját bevezetéséért és elfogadtatásáért a társadalomba: speciálisan formálva azt a különböző közösségekhez - ezek értelmezésével magyarázhatók lennének a siker vagy kudarc, a fényesen befutott pálya vagy az ellehetetlenülés okai: mindez olyan sajátos, egyéni személyiségjegyeken múlik, amelyek csak akkor látszanak, ha egészen közel hajolunk. A fényképész mestersége nyilvánosabb minden más iparosénál, közvetlenebb kapcsolatot kíván a kereskedő és vevője viszonyánál; fényképésznek lenni több volt a kép beállításánál és a gomb nyomkodásánál: meg kellett teremteni azt a közeget, amely ezt lehetővé tette; hogy tehát legyen kit fényképezni. Ehhez pedig legelőször önnönmagát kellett eladnia, bemutatnia a fényképésznek: mestersége gyakorlásához általános társadalmi elfogadottságra volt szüksége: közönség nélkül éhen veszett volna. Azért kellett tehát mindenkinél jobban ismernie ezt a közönséget, hogy megtanulhasson az ő szemükkel, a kívülálló szemével tekinteni önmagára, mint egy színész, felmérni, hogy mit várnak tőle, és - legalábbis kezdetben - a közösség normái szerint élni, legalább úgy tenni, mintha elfogadná azokat, (KRAPPMAN 1980, 48) enélkül a mindenekfelett való alkalmazkodási készség nélkül nem művelhette volna pályáját - erre is elég példát találunk akár csak a debreceni fotótörténetben. * Annak oka azonban, hogy elemzésünk tárgyául Gondy Károly fényképészt választottuk, éppen abban rejlik, hogy az ő esete eleven cáfolatát nyújtja a fent elmondottaknak. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy történeteken keresztül tudjuk megközelíteni, körbejárni és elmesélhetővé tenni a kérdéses viszonyt: a fényképész és közönsége kapcsolatát, és megrajzolni a mes377