A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Néprajz, kulturális antropológia - Lovas Kiss Antal: Kistermelői tejhasznosítás a Bihari régióban az Európai Uniós csatlakozást követően

Ez a dolgozat a tejtermelés paraszti gazdaságokban betöltött szerepének és helyzetének példáján keresztül igyekszik bemutatni a lokális térségben élők életvezetési stratégiáinak változását. Bár a tejfeldolgozás során jelentős a hagyományra épülő termelési rend szerepe, a témát mégsem mint archaikus jelenséget ismertetem. A bemutatásra kerülő csökmői gazdaságban a megtermelt tejet a hetvenes, nyolcvanas években a tejcsarnokban adták le, ezért a tejfeldolgozás nem volt számottevő. Csak az 1989-es rendszerváltást követő értékesítési nehézségek következtében jelent meg ismét a házi-tejfeldolgozás. Ugyanakkor a korábbi gyűjtések felhasználásával (Ujváry 1991; Kisbán 1997, Viga 2002), lehetőség nyílhat a fogyasztási és termelési szokások változásának bemutatására. (Erre a jelen írás terjedelmi korlátai miatt csak az utalás szintjén térek ki.) írásom a bihari régió néhány eltérő méretű és térségi státuszú, de térben egymáshoz közeli, földrajzi adottságaikban és táji-történeti hagyományaikban hasonló településen: Csökmőn, Újirázon, Magyarhomorogon, Körösszakálon és Vekerden végzett terepkutatáson alapszik. A téma vizsgálata során a tejtermelő kisgazdaságok helyzetének kontextuális bemutatása elkerülhetetlen. Ezért a munkafolyamat bemutatásán túl azokra a rurális térben zajló változásra koncentrálok, ahol a folyamat realizálódik. A bihari térség termőhelyi adottságai kedveznek a szarvasmarha-tenyésztésnek. Az állatállomány növekedése a szakosított állattenyésztő telepek kiépítésével, az 1969-es szarvasmarhaprogram meghirdetését követően indult meg. A legtöbb szarvasmarhát ekkor még nem kollektív, hanem egyéni gazdaságokban tartották. A szarvasmarha-tenyésztés hosszú távú fejlesztését célzó kormányprogram

3 annak ellenére, hogy hangsúlyozta a nagyüzemi állattartás meghatározó voltát, a háztáji és a kisegítő gazdaságokban található szarvasmarha-állomány szerepét pótolhatatlannak ítélte, és támogatásukat irányozta elő. Az 1969-es állatszámlálás adatai szerint az összes szarvasmarha-állomány 53,5%-a és a tehénállomány 62,9%-a háztájiban élt (Perecsényi 1971, 42). Az állományra vonatkozó 1998-as adatokból kitűnik, hogy a megye 89 000 db-os szarvasmarha-állományának már kevesebb, mint egy harmadát, 36 000 db-ot tartottak magángazdaságokban (Pető 1999). A háztáji gazdaságok leépülése a privatizáció után átalakuló rendszerben már a szövetkezetek működése alatt, a vagyonnevesítést követően, a háztáji juttatások megszűntetésével megkezdődött. A gazdák bérben műveltették a szövetkezettel a földjüket, vagy kivettek a tsz-ből 4-5 ha-t, amin a háztáji gazdaságuk takarmány szükségletét meg tudták termelni. Ez a forma költségesebb volt ugyan, mint a korábbi szocialista időszakban megszokott takarmánybázist és felvásárlópiacot biztosító mechanizmus, de még így is érdemes volt vele foglalkozni. A rendszerváltást követően az állattenyésztésben általános tendencia, hogy minden állatfajta állománya gyorsuló ütemben csökkent. A csökkenés az állati termék előállításban is tükröződött, a húsmarha előállításban éppúgy, mint a tejtermelésben. A tejtermelés alakulása Magyarországon 1986-1997 között (millió liter)

4 Év ] 986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 Tehéntej 2680 2732 2787 2779 2763 2418 2234 2020 1878 1920 1918 1854 Bár 1998-ban Hajdú-Bihar megyét az ország legnagyobb szarvasmarhatartó megyéjeként tartották számon, az állomány létszáma még így is jelentősen elmaradt az Európai Uniós szarvasmarha-létszámtól (Pethő 1999). 3 1025/1972. sz. kormányhatározat 4 KSH 1997. 226