A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Irodalomtörténet - Bakó Endre: Dutka Ákos és Ady Endre

Az 1917-ben írt Arany c. költeményéhez 1920-ban új, második részt csatolt. Ebben félreérthetetlen utalás történik Adyra is: „Szalonta mesélő bronzlantja, riadj! Iszapos Érpárt fáradt fia, kelj fel." Keljen fel, hogy sikoltsa az élőkkel együtt „Parázsló üszkét az ősi igéknek." 2. ADY EMLÉKE Bár a Nyugat 1919-es Ady-emlékblokkjában nem jutott szóhoz, de cikket írt az Új Világ c. lap első számába. Ebben azt írja, hogy Adynak Váradon „Elakadt a zengő debreceni szava. Nem tudta többé a kántáló hosszú éneket. Sikoltani, sírni, sóhajtani próbált a szavaiban. El akarta mondani valahogy mindazt, ami az avar dombokon a Terbetén már a lelke mélyére rakódott, a régi magyar vére rejtett muzsikáját akarta szavakba vinni. Nehezen ment, de amit sikerült szavakra váltani, az már gyöngy volt. Ezek a váradi versek ott vannak a Még egyszer című kis füzetében." (HEGEDŰS, 1957). Felolvasott viszont a Nyugat 1923-as Ady-matinéján. Jellemzőek ennek az emlékezésnek a bevezető sorai, amelyek egy távlati felismerés világosságában fogalmazódtak. Dutka Ákos most már biztosan tudta, hogy Ady halhatatlan, s mindaz, ami vele és körülötte történt, a legapróbb részletig, az irodalomtörténeti érdekkel bír. Legjobb lesz elfelejteni az átmeneti sérelmeket, melyeket az idő lassan amúgy is behegesztett, s vallomást tenni arról, ami fiatalon személyiségformáló élménye volt: egy nagy ember és egy nagy költő életének közeli tanúja lehetett. „Hölgyeim és uraim! Nem tudom, milyen véletlen juttatott eszébe Osvát Ernőnek engem, Ady Endre váradi ifjúságának baráti tanúját és osztályosát, hogy én is meggyújtsam az emlékezésnek hazavilágító mécsét a nagy költő sírján, és felidézzem a két nagy örökéletű magyar halott: Ady Endre és a régi magyar Várad emlékezetét. Nem tudom, de végtelen hálát érzek most Osvát Ernő iránt, hogy alkalmat ad életem két nagy adósságának törlesztésére. Úgy érzem, hogy lerovásra váró két nagy adósságom még az egyre szomorúbb magyar sorsban: igaz tanúságot tenni a fiatal Ady életéről és az örök fiatalító és minden magyar lendületeket és nekibuzdulásokat csiráztató Váradról. (...) A magyar kultúrhistóriában különös szerepe van ennek a ma elveszett magyar városnak. És sem Ady Endre életét és költői kipompazásanak túlfűtött beteg iramát, sem a magyar történelem utolsó húsz esztendejét soha senki megérteni nem fogja, aki fel nem ássa, meg nem érti Nagyvárad modern várossá fejlődésének történetét. (...) Ady ebben a légkörben felszabadult. (...) Keserves nagy küzdelem volt. Ott állottam és láttam a pacsirtaálcás sirály vajúdását. (...) ... csak mi, néhány betűvető cigány állunk mellette rendíthetetlen hittel, hogy sikoltatnunk kell, mert elérkezett az idők teljessége. Mi néhányan: Homonnai Albert, Antal Sándor, Haraszthy Lajos, Ernőd Tamás, később Juhász Gyula hirdetjük minden tiltakozás, gúny és bolondokháza emlegetése dacára, hogy a magyar alkotó géniusz egyik legnagyobb csodája itt jár köztünk, s nem akarjátok észrevenni." (DUTKA, 1923) Itt megint egy kis amnéziára kell figyelmeztetnünk, mert nem gondoljuk, hogy szándékos csúsztatás történt. A felsoroltak, Ernőd kivételével, Dutka osztálytársai voltak. Ady váradi újságíró éveiben még jószerint serdűlők, akik tudhattak ugyan Adyról, de aligha világosodott meg bennük, hogy alkotó géniusz csodája jár-kel Várad utcáin. Ernőd pedig 1888-ban született, tehát Ady Endre távozásakor 15 éves volt! Ettől kezdve költészetének tematikája gyors ütemben gazdagodott Ady és A Holnap mítoszával. A Hagyjátok Adyt! eredetileg a Pesti Naplóban jelent meg, majd az 1923 karácsonyára 1924es dátummal jelzett Ady Almanachban látott napvilágot (többek között Juhász Gyula Képzelt utazás Váradon c. költeménye társaságában). Érdekes, mondhatnánk naiv a költemény nézőpontja: ne „cibálják egymást" Ady miatt a felek, hagyják meg a töviskoronát a homlokán, mert életében 333