A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Régészet, ókortudomány - Gyöngyössy Márton: Kiszorult-e az „érsek embere” a pénzverésből a XV. században? Adalék a pisetumjog „hanyatlásához”

ország arany és ezüstpénzeinek főkémlője nem tud mindenütt jelen lenni; de a kémlés jövedelméből adjanak Zuboriusnak szokás szerint részesedést. Bár a törvények rendre a tárnokmester emberét említik még a XV. században is a pénzverés ellenőrzése kapcsán, helytállónak tűnik Kubinyi András megállapítása: a király eladományozta az ellenőrzési jogot, ám a főkémlő csak a járadékot élvezte, a tényleges ellenőrzést a pénzverdék székhelyének városi tanácsa által választott kémlő végezte.

9 Amint láthattuk, az 1410-es években a tárnokmester embere megnevezés - úgy tűnik - valóban kiszorult a pénzverés ellenőrzéséből, helyette más személyek és tisztségek tűnnek fel; ezzel szemben az esztergomi érsek embere - a pisetarius - nagyon is működő és hatáskörrel rendelkező tisztviselő maradt. Zsigmond utódai idején sem tapasztalhatunk lényeges változást. Albert király (1437-1439) idején az 1439-es országgyűlés témánk szempontjából egy fontos törvénycikket fogadott el. Az 1439. május 29-én kiadott dekrétum X. törvénycikke a pénzváltoztatás kérdését, az obolusok verését valamint a pénzverés ellenőrzését szabályozta. A rendelkezés szerint az arany- és ezüstpénz jelenlegi értéke és árfolyama csak a főpapok, a bárók és az ország nemeseinek tanácsával változtatható meg. Egyidejűleg elrendelte egy újabb aprópénz („obuli") verését is a nagyobb dénárok pénzlába szerint, ebből a pénzből két darab ért egy dénárt. Végül a törvénycikk létrehozta a pénzverést ellenőrző főtisztviselő tisztségét („probator cusionis monete auri scilicet et argenti"): az esztergomi érsek és a tárnokmester mellé egy hűséges és alkalmas férfiút kell kirendelni az aranyés ezüstpénzverés kémlőjéül.

10 A pénzváltoztatás szabályozása már feltűnik Albert király választási ígéreteiben is, ott azonban úgy, hogy a pénz értéke és árfolyama „absque eorundem consiliariorum nostrorum scientia et consilio" nem változtatható meg, a törvényben viszont „sine consilio prelatorum, baronum et regni nobilium" szövegrész szerepel. A köznemesség tehát elérte, hogy a pénzváltoztatás kérdésébe beleszólhasson, saját érdekeit megjeleníthesse a pénzverés kapcsán is. Mindazonáltal vitathatatlan az esztergomi érsek erős helyzete, aki nyilván embere, a pisetarius, által gyakorolhatta ellenőrzési jogosultságát. A tárnokmester szerepeltetése ebben a szövegösszefüggésben viszont archaizálásnak tűnik! A Zsigmond kori Propositiones által javasolt főkémlői tisztség de facto már létezett - amint láttuk például Zuborius de Nassis többszöri okleveles említéseiből - de jure azonban csak az 1439-es országgyűlés hozta létre. Kahler Frigyes szerint a törvénycikk azt bizonyítja, hogy ekkor már a „pisetumjog nem működik és a tényleges ellenőrzésről gondoskodni kell". Nézetem szerint ezt a törvényszöveg nem bizonyítja, sőt éppenséggel az ellenkezőjét erősíti meg.' V. László (1453-1457) 1453-as pénzverési utasítása ismét országosan egy személy kezébe helyezte a pénzverés ellenőrzését: az általa „főkémlőnknek" (summus probator noster) nevezett tisztviselőébe. A rendelkezésben szó sincs a tárnokmesterről vagy emberéről, sokkal inkább László király atyjának, Albertnek előbb említett 1439-es törvénycikkelyének szellemét ismerhetjük föl. A pénzverési utasítás kiadását megelőzően V. László már ki is nevezte Henckel György lőcsei polgárt főkémlőnek, aki kinevezése szerint az országban minden királyi pénz, tehát az 9 Körmöcbánya: KRIZSKÓ 1880, 15. (2. lábjegyzet: Zsigmond király, 1412. június 29., Buda), KRIZSKÓ 1880, 26-27. (2. lábjegyzet: Erzsébet királyné, 1440. október 7., Pozsony), Buda: MOLLAY 1959, 98., Nagyszeben: UzGdDiS 4, 496-497. Nr. 2171. (Zsigmond király, 1433. április 6., Buda), a pénzverés ellenőrzésének XV. század első felében kialakult rendszerét összefoglalja: KUBINYI 1978, 12-13. 10 A dekrétum kritikai kiadása: DRH I, 283-300. A X. törvénycikk: DRH I, 289. " Albert választási ígéretéből a pénzveréssel kapcsolatos szövegrészt idézi: MÁLYUSZ 1957, 71. (107. lábjegyzet). Kahler Frigyes értékelése a törvénycikkről: KAHLER 1999, 292. Ill