A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

élet legmagasabb polcai, mert az ember legfinomabb, ti. legszellemibb részét fejezi ki". (NAPLÓ IV. 144.) Ugyanígy kétféleképp gondolkodott a művészet társadalmi státusáról is. Egyszerre hitte, hogy a művész a kor gyermeke, tükre „minden jobb és igazabb és nemesebb ember szellemi képének", ,,[a] költő: a társadalom visszhangja, igazabban mondva: a társadalom az a rengeteg erdő, mely visszhangozza a bele kiáltott dallamokat vagy igazságokat..." (NAPLÓ IV. 116.), s egyszerre hirdette, ,,[a] költői művek önmagukért vannak, és a gyakorlati élet morális sínjén nem képesek futni; mert valahogy föntebbi régiókban szállnak, nem a föld szintjén csúsznak". (NAPLÓ IV. 167.) Mindezeket magába sűríti, mikor Oláh az „Álmok Királyá"-nak nevezi a költőt. (OLÁH 1930, 110.) Többször vall arról is, hogy a művészet menedék, ahova ,,[a]z embernek menekülnie kell a korából, a környezetből és saját magából". (NAPLÓ II. 111.) Átélte „az'izgatott idegéletet élő ember belső válságait", (TVERDOTA 167.) s ezeken mindig a művészet erejében és az élet műalkotássá formáihatóságában való hit lendítette túl, ezért nem vált sohase végletessé rezignációja és szkepszise. Szinte kétely nélküli volt az a meggyőződése, hogy a művészet bármely körülmények között képes megőrizni és felmutatni az emberi méltóságot, mint az élet nélkülözhetetlen alapértékét. Sokféle ága van tehát Oláh művészetről való gondolkodásának. Mi mégis arra hajlunk, hogy az esztétizáló törekvéseket tekintsük meghatározóknak. Oláh magatartását, világhoz való viszonyát ugyanis - ahogy az eddigiekből látható - egész életén keresztül alapvetően az a hit határozta meg: „Én fönn maradok a Művészet elefántcsonttornyában", mert „Én egyetlen egy vagyok: művész. Sew több, sem kevesebb. Ezt az emberfajt pedig nem lehet semmiféle társadalmi mértékkel mérni, mert nem a társadalom teremtette. Ez a társadalmon kívül és felül él - néha ellenére. Néha mellette és vele. De soha nem érte. Ő magáért él." (OLÁH 1914. 133-135. - Kiemelés az eredetiben.) A művészet és az élet Oláh esztétizmusában, ahogy számos kortársáéban, szemben állnak egymással, de ezt nem lehet a polgár és a művész viszonyaként értelmezi. Nála, ahogy Hysmansnál, Hofmannsthalnál vagy Leopold von Andriannál és Adynál is, a művész a tömeggel, az „izmos butákkal"

20 áll szemben. Pontosabban nála a művész azokkal áll szemben, akik csak élik, de nem teremtik az életet: ,,[a]ki a drámát éli: lehet tragikus ember, de nem igazán Nagy Ember; aki a drámáját művészi alkotássá emeli: az a Nagy Ember, az az Alkotó, az a Művész." (NAPLÓ III. 383.) Oláh elutasít mindent, ami a tömegnek tetszik: „Úristen, mi közöm nekem az emberek szeretetéhez vagy gyűlöletéhez? Mit törődöm én elismerésükkel és gyalázkodásukkal?" (NAPLÓ III. 344.) Ez teszi érthetővé azt a vissza-visszatérő gondolatát, hogy művei legfőbb negatív értékmérője a (debreceni) közönség, hisz, ami azoknak tetszik, biztosan nem méltó a művészet birodalmába való befogadásra és fordítva. A sors különös fintoraként azonban a pénz néha mégiscsak arra késztette, hogy kielégítse az alantasabb, értéktelenebb igényeket is. Oláh hite szerint a tömegemberek a mindennapok foglyai. S neki a mindennapokhoz semmi köze, tagadta, hogy azokban bármilyen érték is megmutatkozhat. A mindennapi élet és az értékek világa egymás ellentétei. Azért riasztotta annyira saját kora, mert úgy érezte, a mindennapiság az élet minden területét uralja, s neki semmi helye „ebben a bomlott idegzetű korban". (NAPLÓ IV. 164.) Oláh esztétizmusa menekülés a korát elárasztó mindennapiság, megszokottság és a jelentés nélküli élet elől. Bár tanárként napjai jó része az iskolai teendők elvégzésével telt, mégis naplójából alig-alig tudunk meg valamit élete e részéről. Úgy tekintet ugyanis személyisége e felére, mint ami idegen, mintha ez nem is ő lenne. Annál nagyobb tragédia volt számára, hogy mégis tanárként kellett leélnie élete nagy részét: mennyi minden lehetett volna, festő, énekes, színész, költő, vagyis művész, mégis „nem látszik belőlfe] más, csak a nyomorult fakó tanár". (NAPLÓ III. 119.) A tanárság szimbolizálta Oláh számára a mindennapi, a földi-állami törvényekhez igazodó, 20 Ady Endre: Éles szemmel. („A világ az izmos butáké") 292