A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

Oláh elsősorban önigazolást írt, hogy korrigál]^, azt a képet, ami róla az irodalmi közvéleményben kialakult. A kötetek gyakran nem napi feljegyzéseket tartalmaznak, hanem összefoglaló-visszatekintő részeket, sőt arra is vannak adatok, hogy nem egyszer előre megírta a bejegyzendő szöveget. Naplója legfontosabb jelentésteremtő eljárása az önéletrajzokat jellemző elbeszélői értékelő folyamat (Erzählischer Bewertungsprozeß), ahol is az egyszeri történés mindig egy későbbi tudásba van beillesztve, vagyis minden egyes cselekedet és történés valami általános tudás révén nyeri el helyét és értékelődik az élettörténetben. (REHBEIN 1982, 56.) Minden egyes életepizód a személyiség egész életéből leszűrt tanulságon át értelmeződik, s ez alakítja az elbeszélői perspektívát. Oláh szintén erre törekedett, ezért rendelte alá feljegyzéseit az önértékelés és az önigazolás szándékának. A tét nem volt kevés: bebizonyítani, hogy egész életét a művészetnek rendelte alá és a művészi formákhoz igazította. Vagyis megmutatni, hogy ő is tagja a művészet birodalmának. Az értékelő horizont: a jövő, a remélt, mert megérdemelt halhatatlanság. Oláh azonban nemcsak a róla kialakult képet akarta korrigálni, hanem saját életét is: a képzelet segítségével javítani élete elhibázott voltán, pótolni - legalább gondolatban - azokat az életeseményeket, amikben nem lehetett része, amiket nem adott meg a sorsa. Pótszer kellett, hogy elviselhesse, mennyi mindenről lemondott, hogy elérhesse céljait, amik közül aztán megint mennyiről le kellett mondania, a távoli jövőbe tolnia. Műveivel nem hódította meg a világot, sem Magyarországot, de még Debrecent sem. Vagyis a napló pótlék is, ahogy a műalkotásokat is annak tekintette: mindazt, amit az életben nem tudott elérni, legalább képzeletben tudja kiélni. Naplója szerint ő a magyar irodalom egyik legjelentősebb és legmodernebb alakja, sőt világirodalmi rangú művész. Modernségét és egyben jelentőségét a Kosztolányi bírálatára írt válaszában bizonyította: mennyi mindent meglátott és megsejtett ő előre. Világirodalmi pályája kezdetét pedig a verseiből készített fordítások jelentették a számára. Nem titkolt irigységgel nézte kortársait: Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Herczeg Ferencet, sőt talán még Juhász Gyulát is. Úgy érezte neki is jár, amit ők megkaptak: hírnév, pénz vagy legalább egy kis megbecsülés. Legfőbb vágya a halhatatlanság elérése volt. S noha tisztában volt vele, hogy a jelenbeli siker nem feltétlenül jelenti az „örök életet", de azt is tudta, ha az elmarad, akkor ennek az esélye is csökken: „Párizsban igenis azt tanultam meg, hogy ki a má-t üstökön nem ragadja, lőttek annak." Oláh számára egyedül a napló ígérte a halhatatlanságot. Ha sikerül igazi arcát, művész voltát megmutatni és elfogadtatni az utókorral, akkor neve fennmarad, akkor volt értelme a sok áldozatnak. Wilde-hoz hasonlóan hitte, (TÖRÖK 1989, 43.) hogy előbb életét kell művészivé formálni, hogy aztán a müvek is elindulhassanak a maguk - halhatatlanság felé vezető - útján. Hogy miért bízott inkább a napló erejében, mintsem a művekében, talán abban leli magyarázatát, hogy Oláh a maradandóság biztosítékát, Ambrushoz hasonlóan, azokban a munkákban látta, melyek a lélek intim történéseit a leggazdagabban tárják az olvasók elé. Hitte az én belső életénél nincs érdekesebb az olvasók számára. Oscar Wilde soraira - ,,[a]z egoizmusnak még a mindennapokban is van bizonyos varázsa. Ha az emberek másokról beszélnek, rendszerint unalmasak és ostobák, de ha önmagukról beszélnek, majdnem mindig érdekesek" (WILDE d, 96.) - rímel Oláh gondolata: „érdekesebb olvasmány pedig nincs a világon, mint egy lélek fejlődésének, kibontakozásának rajza...".

19 Hitte az is - s itt látszólag ellentmond önmagának és költői gyakorlatának -, hogy a naplóban megörökített élet közvetlenül, szinte alakítás nélkül is műalkotás: ,,[m]inden embernek élete kész regény, csak legyen őszinte és hű. Az igazság sokszor maga a jellemző képet kapott szépség. A szépség maga a felsőbbrendű igazság." (NAPLÓ V. 152.) Épp e kettősségben rejlik a napló előnye: ,,[a] napló kiszaggatott valóságos élet, de szépsége éppoly határtalan, mint a 19 Oláh Gábor a Petőfi Társaság elnökségéhez. 1923. dec. 30. (DIM) 288