A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

Dante csillagok közt repülése". (NAPLÓ V. 152.) Persze Oláh azért nem hagyta teljesen a véletlenre a szépség elérését. Egy stilizált, művészileg megkomponált élet tárul elénk a napló lapjain, s ez az élet nem mindig és nem feltétlenül azt mutatja meg, milyen volt az, aki élte, hanem azt, amilyenné formálni szerette volna önmagát. Jelentős személyiségnek, aki a mindennapokban is képes volt megőrizni és megmutatni nagyságát; szemlélni és csodálni valónak mint egy műalkotás; ő a világ egyik legnagyobb művésze, aki szinte minden műfajban alkotott; teste az aranymetszés törvénye szerint van formálva; a leghódítóbb férfi, akihez minden nő feleségül szeretne menni... Talán a legjobban ott érződik a stilizálás, ahol szerelmi életéről beszél. Feljegyzésiből ugyanis hiányzik az életszerűség, s lehetetlen eldönteni, nem vágyai puszta kivetítéséről van-e szó. S általában is kérdéses, hogy aki ennyire önnön jelentősége tudatában éli életét, akinél a szubjektív világnak ennyire primátusa van a közös világ fölött, mennyire képes különbséget tenni a vágyai és a valóban megtörtént dolgok között. Lehetetlen ellenőrizni Oláh összes állítását, de az a tény, hogy számára a valóság mindenek előtt, ha nem kizárólag, énkivetítés, általánosan orientáló lehet az olvasó számára. Az önigazolás, az önmitizálás azonban nem azt jelenti, hogy emberileg is jobb színben tüntetné fel magát, mint amilyen a valóságban volt. Bőven beszámol gyengéiről és hibáiról is. Gyakran látjuk a mindennapi robottól majdnem megnyomorítottnak, kicsinyesnek, betegesen gyanakvónak, gőgösen önimádónak, perverznek, szerelemre vágyónak, nevetségesnek, tragikusnak, falánknak, irigynek. Bár Oláh szerint ezek többsége hozzá tartozik a művészi élethez, vagyis egy magasabb rendű valóság által igazolódnak, de szó sincs arról, hogy kétségbe kellene vonni őszinteségét. Bármennyire is szeretné ugyanis uralni a szöveget, a napló kivívja a maga feltétlen jogát: nem elegek a kijelentések, igaz történetek és vallomások kellenek, folyamatosan színt vallani több mint negyven éven keresztül. Oláh tehát nemcsak „önmagát" látja, hanem azt a „másikat" is, akit talán nem szeretett, de aki mégiscsak életet adott a művésznek, a tisztának és az igaznak. Az időben egyre előrébb haladva egyre pőrébben áll előttünk Oláh. Vágya ereje, önmagában való hite nem csökkent, csak emberibbé formálták a csalódások és sikertelenségek. A stilizált arcképen egyre több a repedés, egyre több szépséghiba tűnik elő. Ahogy Dorian Gray arcának változása felfedi belső világát, Oláh művészi arca mögül is akként tűnik elő emberarca. A napló befejező soraiban a végtelenség, amelyet halhatatlansága és képzelete révén birtokolni vélt, az emberi végességgel azonosítódik, felfedve élete illúzió voltát, törekvése hiábavalóságát: „...lassan elkészítenek a nagy vacsorára, amelyen nem mi eszünk, hanem bennünket esznek. Gyönyörű kilátás a végtelenségbe". (NAPLÓ V. 201.) Véletlen, hogy itt szakad meg Oláh Gábor naplója, de szimbolikus is. A napló révén hű képet alkothatunk a századfordulón élő művész helyzetéről, aki nagy ember szeretett volna lenni, de valójában maga sem tudta, miben is rejlik a nagyság és a halhatatlanság biztosítéka. Oláh egyszerre szeretett volna testet adni a népnemzeti költészet „nagy embereszményének, aki nemzeti hős, s akinek előbb-utóbb szobrot emelnek, s egyszerre szerette volna magának a századvégi magányos ember érzékenységét. Egyszerre adott volna eszményt és egyszerre adott volna számot az eszmények kiürüléséről. Szecessziós-eklektikus személyiség maradt élete végéig, aki egyik szerepben sem tudott teljesen magára lelni, s akinek élete és sorsa épp e köztes állapotot fejezi ki. Saját korában kevesen értették meg, talán közelebb áll korunk decentrált személyiségéhez, aki bár törekszik rá, de soha sem találhatja meg azt a belső magot, ami megnyugvást adhatna a számára, s nem marad más lehetősége, mint az ellentétekkel való kiegyezés. Herman Bahr szerint az osztrák szellemet, amelyben sokan a posztmodern előzményét vélik felfedezni, leginkább az jellemzi, hogy nem tud az ellentétek között választani, semmire sem tud nemet mondani, s így az ellentétek kiegyenlítésében játszik nagy szerepet. (HANÁK 1999c, 114.) Oláhra szemmel láthatóan e bécsi századvégi magatartás jellemző. Mégsem lett a kor központi, hidat verő alakjává. 289