A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

nem rend nélküli világa volt, mintsem eszméké. Ezért is tartotta a művészetben fontosabbnak a szépet mint az igazságot. Mindezek után nem meglepő, hogy Oláh társtalan maradt a Csokonai Körben, ami azért is fontos, mert a kör hosszú ideig a város értelmiségi társadalmát jelentette. Később is magányos maradt azonban, mikor pedig már az 1927-ben alakult, modernebb szellemű Ady Társaság is meghatározó szerepet vitt a város szellemi élete formálásában. Hiába választották a társaság tiszteletbeli tagjává, s hiába közeledett hozzá egyik vezetője, Gulyás Pál is, aki maga is a művészet éteri felfogását vallotta, s nagyra becsülte Oláht, s akiben szellemi-lelki társat találhatott volna, Oláh már túlságosan is megszokta a magányt, s nem szívesen áldozta másra az idejét. Elszakadt ifjúkori irodalmi vállalkozásuk, a Bokréta tagjaitól is. S bár később is jelentettek meg közös köteteket, de valójában már semmi köze nem volt hozzájuk. Az ő emberi és művészi tapasztalatai lényegesen mások voltak, mint a többi bokrétásé. Már idéztük azt hofmannsthali gondolatot, hogy a századforduló gyermekeinek nem maradt semmi más, mint az önboncolás vagy az álom. S hozzá tettük azt is, hogy a fiatal Hofmannsthal tudta, a külvilág zárójelbe tétele csak ideiglenesen lehetséges, s nem adhatja egy életre szóló vállalkozás motivációját. Oláhnak azonban nem volt hova kilépnie, nem volt kihez szólnia. Leginkább Huysmans különcének rokona. Vele együtt sóhajthatta volna: „Hol és mikor, milyen világban lel ő testvéri lelket, aki utálja a közhelyeket, s a csendet úgy áldja, mit egy jótéteményt, a hálátlanságot, mint enyhületet és a gyanakvást révnek, biztos kikötőnek tekinti?". (HUYSMANS 1921, 190.) Oláht az a hit tartotta fogva egész életében, hogy csak akkor élhet teljes, ami annyit tesz, művészi életet, s csak akkor lehet igazi, nagy művész, ha minden idejét önmagára és az írásra szánja. Talán nem lett volna ennyire nárcisztikus életfelfogása, ha más művelődési-mentális környezet adatik a számára: „Itt Debrecenben rettentő mostoha a poéták sorsa. Itt mi vagyunk a legnevetségesebb állatok. Mi soha föl nem cseperedhetünk arra a nívóra, melyen egy született nemes, egy orvos, egy ügyvéd, vagy éppen egy katonatiszt áll. Bennünket a lányok kacagva néznek, az anyák kárhoztatva emlegetnek, az apák lesajnálnak. A papok szabad szellemünkért rágják a fülünket, a népboldogítók érthetetlennek érzik arisztokrata lelkünket. A csőcselék ránk ugat és kimar magából, a felsőbb tízezer ajtót zár előttünk. így aztán ég és föld közt lebegünk, mint a Mohamed koporsója." (NAPLÓ I. 123. - Az én kiemelésem - L. L.) NAPLÓ ÉS HALHATATLANSÁG Naplót abban a hitben vesz kezébe az olvasó, hogy így közvetlenül, mindenfajta közvetítő eszköz nélkül szerezhet tapasztalatot a naplóíróról, akire kíváncsi. Az az érzés töltheti el, mintha szemtől szemben állnának egymással, mintha az író neki vallana. A naplóíró szempontjából is hasonló történés zajlik le, amennyiben a személyiség közelebb kerül önmagához, megtapasztalhatja, megláthatja saját magát. S nem csak belülről, hanem ami a fő, kívülről is. A napló tehát nemcsak azt mondja, „ez vagyok én", hanem mint a tükör, azt is, „ez vagy te". (HÁRS 1998, 28.) Az önismeret kegyetlen médiuma lehet. Hisz ez a „másik" nem feltétlenül egyezik meg a magunkról elhitt és elhitetett képpel. Nem véletlen, hogy Thomas Mann elégette fiatalkori naplójegyzeteit. Oláh viszont épp azt akarta, hogy feljegyzéseit hozzák majd nyilvánosságra. Célja nem annyira az önismeret, mint inkább a nyilvánosság meggyőzése volt. A napló által megjelenő „másik"-at is uralni akarta, ő akarta megformálni a „másik" által mutatott arcképet is: ,,[é]n (...) önzésből írogatom ezeket a lelki apróhirdetéseket". (NAPLÓ I. 87.) 287