A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

remtő Isten, hát ez az én hazám? Az asztalomon finom ócska por; a könyveimet kezdi beszőni két fiatal pók. Egy pár hervadt koszorú a falon. Hiszen ez koporsó! Eleven halottak koporsója. Bezárom üveges ajtaját, leomlok a sötétben és siratok híján siratom, siratom szegény magamat." (OLÁH 1919, 178-179.) S mégis marad. Ady elmenekült Nagyváradra, s ott rátalált saját útjára. Debreceni költeményei még a kor átlagos költészeti nyelvét beszélték, s ahogy a Maradandóság városa című verséből kitűnik, később már idegennek érezte debreceni énjét. Oláh azonban maradt, s így elveszítette annak a lehetőségét, hogy hathatósan megtudja formálja igazinak hitt énjét, amire Párizsban talált rá, s kényszerült aztán arra, hogy egy képzeletbeli világba meneküljön, s életét könyvekbe és naplójába mentse. Szinte mazochista módon ragaszkodott a maradáshoz, a mindennapos szenvedéshez. Csak az a kár, hogy a szenvedés szép lassan mindennapivá, megszokottá vált, elveszítette azt a revelatív hatását, amit Wilde oly jól meglátott: „a szenvedés valójában kinyilatkoztatás. Észrevesszük a dolgokat, amelyeket azelőtt sohasem vettünk észre (...) Amit homályosan, ösztönszerűen éreztünk csak a művészetre vonatkozólag, az most az értelem és a kedély révén valósággá válik a vízió tökéletes tisztaságával s a megértés teljes hatalmával". (WILDE f, 35.) De még ha veszített is ez a mindennapi szenvedés a megvilágosító erejéből, Oláh mindvégig megőrizte érzékenységét, hogy meglássa a dolgok új oldalát, s hogy ne veszítse el képességét a világ esztétikai szemléletére. Csak az volt a baj, hogy közben, szép lassan világidegenné vált. A művészhez méltatlan körülményei, rossz anyagi helyzete, mellőzöttsége és művészete visszhangtalansága szinte embertelenné növesztett hivatásérzetét és önnön jelentősége tudatát. S idővel aztán már csak a rendkívüli dolgokat, az álmokat tudta megírni. „Nekem nagyszerű témákkal kell foglalkoznom; mert a kicsikben kicsi vagyok. Nagy csak a nagyokban." (NAPLÓ III. 302.) Jellemző, hogy a Táltosfiúban és főleg a folytatásában {Szárnyas ember, Új evangélium) csak az álmok vezetik a hőst, aki szinte feledi származását. Oláh a művészetet és a művészi életet mint védőburkot terítette magára, s ez ugyan óvta őt, de egyben el is zárta a világtól, s ezzel attól, hogy felismerje élete valódi eseményeit, s hogy a vele történtek mintegy megmutassák a további utat. Naplójában 1939-ig mindössze három-négy tragikus, élete megváltoztatását követelő eseményt jegyezett föl, anélkül azonban, hogy ezek tanulságai tapasztalattá értek volna benne. Úgy élt ezek után is mint addig. így aztán szinte egész életében újra meg újra ugyanazokkal a problémákkal küszködött, anélkül, hogy megoldotta volna őket. Első tragikus-katartikus élménye: Párizs után visszazuhanni Debrecenbe. Már hazajövetelekor tudta, hogyha marad, elzárja magát az élettől, s mégis maradt. A másik nem sokkal későbbi (1911) élménye, ami talán még ennél is megvilágosítóbb lehetett volna: idegbetegsége. Ekkor ugyanis nemcsak emberi halandóságával, hanem művészi halhatatlanságával, eddigi élete lehetetlenségével, csődjével is számot kellett vetnie: „Fiúk, ha meghalok, tireátok bízom az emlékezetem csöndes ápolását. Más nincs. Addig élek, míg ti el nem felejtetek. Óh milyen parányi körre zsugorodott össze »halhatatlanságunk«,,. (NAPLÓ II. 62.) S aztán maradt minden változatlan. Majd csak a halálos ágyán ébredt rá újra: talán mégsem érte el a vágyott-megálmodott halhatatlanságot. Talán a leginkább anyja elhidegülése és halála viselte meg. Nem is a halála volt annyira fájdalmas, inkább annak a tudata, hogy ezzel végletessé vált magánya, nincs többé, aki feltétlenül hinne az ő tehetségében, elhivatottságában. De minden eddiginél is tragikusabbnak tűnik az a felismerése, hogy bármennyire is próbál apja hatása ellen védekezni, örökségét mégiscsak éreznie kell nap mint nap: mentalitásában, gőgös, bizalmatlan, emberkerülő természetében. Jogosan merülhetett fel benne a kétség: van-e lehetőség az önformálásra, a külvilágtól független önálló, csak a művészetnek alárendelt személyiség megteremtésére. Az enyhületet soha nem az idő, s nem is a mindennapok hozták meg a számára, hanem a szakadtán írás, vagyis a szakadtán távolság önmagától. 0 maga fejti ki A művészi alkotás lélektana 283