A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

című munkájában, hogy a művészet valójában nem az önismeret, hanem a kompenzáció eszköze. (OLÁH 1928, 34-39.) Védőfal, hogy távol tartsuk magunktól a tragikumot, de vele együtt a katarzist is, ami mégiscsak egy kis reményt jelenthet életünk megváltoztatására. S így bár mindig tragikus sorsú embernek tudta magát, de ezt kivételes nagysága jeleként értelmezte, s ezzel fel is oldotta, értékké transzponálta. A helyzettudat (magányos, mellőzött, elfeledett) és az önértéktudat (kivételes egyéniség és nagyság) mindvégig meglévő feszültsége legtöbbször nem reális cselekvésre, hanem álmokba menekülésre késztette. S ez egyre narcisztikusabbá formálta személyiségét. Az önmagában való hithez néha már elég volt annak a tudat, hogy ilyen mostoha körülmények közt is meg tudta őrizni önmagát, s nem apadt el művészi vénája: „Ez a város: mocsár; itt a lelkek piszkosabbak, mint az utcák. Ha van hősiség a mai napjainkban: az én szilárdan megállásom ebben a posványban igazán hősiség." (NAPLÓ II. 34-35.) Általában azonban szinte korlátlan volt önértéktudata: „Nem szeretem a szerény embereket! A szerénykedés a gyöngeség beismerése. Én Isten vagyok. Érzem." (NAPLÓ III.) Ha idővel valamit szelídült is a hang, kiválasztottságtudata mindvégig megmaradt, s halhatatlansága is többnyire bizonyosságként vetítődött elé. Mintha Oláh Gáborból hiányzott volna az emberi végesség tudata, mintha alig-alig vett volna tudomást emberi esendőségéről, mintha művészvolta elfedte volna embervoltát. Annak a hite, hogy a jövőnek meg kell hoznia számára az eddig hiányzó elismerést, szinte végtelenné tágította léte időbeli határait: „hiszek halhatatlanságomban". (NAPLÓ IV. 120.) S ezzel ki is lépett az emberi tapasztalat köréből, vélte, a művészet örök világába, a művészi halhatatlanságba. Boldogtalanságát is mindig valami egyedi és esetleges szerencsétlenséggel magyarázta. Élete vége felé azonban a boldogtalanság elveszítette esetszerűségét, konkrét okszerűségét, mint ahogy kiválasztottsága is hiábavalóságnak tűnt már ekkor. Don Jüannak látta magát, akit egyre hajt és űz a vágya, de aki a beteljesülést soha el nem érheti. A megfellebbezhetetlen véglegesség, a változtatás lehetetlenségének tudatával adta meg magát sorsának: „Soha nem voltam boldog". (NAPLÓ V. 63.) A helyzettudat és az önértéktudat mindvégig jellemző aszinkonitása ölte ki Oláhból az empátia képességét, vagy ahogy ő maga írja, tette emberkerülővé, s lett a világ énkivetítéssé. Ez szabja meg a hozzá közel álló emberek és csoportok naplóbeli ábrázolását is. A Csokonai Kör tagjairól vagy a Fazekas Gimnázium tanári karáról készült képeket Oláh kiválasztottság tudata karakterizálja: csak annyiban örökítődnek meg, amennyiben alkalmasak Oláh kivételessége és nagysága érzékeltetésére. A két társaság mindig a művészhez méltatlan, kicsinyes környezetként jelenik meg. Feladatuk annak érzékeltetése, hogy milyen művészetidegen és emberileg is méltatlan körülmények között kellett Oláhnak megőriznie művészvoltát. Tagja ennek a két társadalmilag is körülhatárolható körnek, ugyanakkor mégis kívülről nézi őket. Velük van, de mégis egyedül. Különbnek tudja magát náluk, s nem vállal közösséget velük, ő egy másik, egy magasabb rendű világban van otthon, ahova ők soha el nem juthatnak. Az ily radikális kiszakadás a közvetlen emberi és társadalmi környezetéből megint csak annak a jele, hogy birtokolni akarta önmagát, vagyis hitte, nincs szüksége tükörre. Ő maga a kép és a tükörkép is. Oláh így a ricoeuri értelemben vett „közvetlen tudat" (RICOEUR 1987.) foglyává tette magát, ahol az önismeret csak önlegitimációs aktus, az álom és a képzelet pedig az öncsalás eszközei. Emiatt van az is, hogy regényei rendre a mindennapi és a társadalmi valóság reális ismeretének a hiányáról tanúskodnak. S az is ebből következik, hogy képtelen volt a személyes és a közösségi világ összeolvasztására, ahogy erre legutóbb Bodnár György is felhívta a figyelmet. (BODNÁR 1994, 195-196.) Önérték tudata a kollektív valóságot csak annyiban engedte érvényesülni, amennyiben személyisége felnövesztését szolgálta. Tanulságos e szempontból összevetni a Pál családról készült feljegyzéseit Pál Juliska levelével. Nem helyzetértelmezésük ellentétessége a fontos, hisz ez természetes, hanem a hangvétel és az érvelésmód különbsége. Pál Juliska számol 284