A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

hívó szóra sem, mint Tóth Árpád, vagy alkalmazkodtak, mint a város akkori, meghatározó irodalmi értelmiségi rétegébe tartozók, akik bár tehetségesek voltak, de ennek irányát a hivatalos intézmények szabták meg, mint Zoltai Lajos vagy a naplóban is sokat emlegetett Csobán Endre. A cívis polgár, aki támogatója és fenntartója lehetett volna a kultúrának, már inkább csak a történeti emlékezetben élt. Testi-lelki valójában azonban egyre inkább elszegényedett. Történelmi szereplőből anekdota figurává vált. A debreceni cívis úgy élte meg a modernizációt, mint ami számára semmi jót nem hozhat, s távol tartotta magát a nagy társadalmi-kulturális ügyektől. Debrecen akkori, egyetlen irodalmi köre, a Csokonai Kör vezetői sokszor panaszkodtak arra, hogy a város tehetős polgárai nem támogatják munkájukat, érdektelenek a körrel és közömbösek a kultúrával szemben. Mindezen az sem változtat, hogy a debreceni cívis ekkor is fontosnak tartotta a művelődést, de már inkább csak a családi körön belül, mint ahogy már csak itt kereste a boldogságot is. (MATKÓ 1987.) Debrecenben hiányzott az a művészetre és irodalomra fogékony réteg, mely társadalmi-művelődési tényezővé tudott volna válni, s amely felemelt volna egy-egy írót, müvet, bevitte volna őket a köztudatba, kultuszt teremtett volna nekik, ahogy ez - közeli példára gondolva - Ady esetében is történt. 1924-ben Oláh Jött éve csodáknak című darabja kapcsán írt bírálatában azért sajnálkozott Kuthi Sándor, mert a darabot Debrecenben mutatták be, s így biztosan elvész az ismeretlenségbe s visszhangtalanságba. Hiányzik ugyanis a vájtfülű, a művészetekre fogékony és a modern emberi problémákra rezonáló társadalmi közeg, pedig Oláhnak és „költészetének nagy intellektuális megértés, megérzés, szeretet, méltánylás és ilyen kritika illene, ahol az avatatlanok nem csóválhatják nyárspolgári megfontolásoktól ijedősre kiformált, a hétköznapi, szürke életben nagyon álszemérmessé változott fejüket." (KUTHI 1924. -Napló III.) Később Móricz, aki pedig szerette a várost (és nyugalmát), hasonlóképp írt Magoss Olgának Oláh a Parasztok kórusa című szavalókórusa fogadtatásáról: „A költő mindig pontosan tudja, hogy mikor mit nem illik csinálni. Azért költő. Csak az a baj, ha semmi rezonanciája nincs. S itt attól félek, hogy csak annyi visszhangja lesz, hogy megzavarta a polgári nyugalmat. De ez is több, mintha beleilleszkedett volna abba a nyájas vasárnap délutáni hangulatba."

16 Ady amint tehette, itt hagyta a várost, nem tudta elviselni a „debreceni szellemiség"-et: „ordítás a hasért, sujtás, szűr, zsinór, kerek kalap, zsír, bor és szűzi erkölcs...", tunyaság, elzsírosodás, az érdeklődés hiánya. (ADY 1902, 109-111.) A legnagyobb bajnak azt tartotta, amit már Kazinczy is emlegetett az Árkádia-pör során, hogy a város elzárkózik minden újtól, hiányzik belőle a kezdeményező szellem, s ez még azt is lehetetlenné teszi, hogy akár csak megközelítse korábbi művelődéstörténeti jelentőségét. Tóth Árpád tízes években írt cikkei szintén lesújtó képet örökítenek meg a város kulturális állapotáról: nincsenek jó írók és költők, tehetséges irodalmárok, ezért hát nincsenek és nem is lesznek színvonalas lapok, könyvek és előadások sem. A nagy mű és nagy alkotó születéséhez megfelelő szellemi-mentális környezet kellene. Debrecen „unalmasabb mint valaha, iszonyú hőség s bús kánikulai látványosságok". Egyetlen tehetséges ember ismert csak: Oláht, azonban ő is csak kényszerűségből él itt.

17 Oláh Gábor is tisztában volt mindezekkel. Számára a döntő felismerést - ahogy már volt is róla szó - Párizs hozta meg. Ott döbbent rá, milyen is az a város, ahonnét nem is oly régen a magyar költészet megújítását várta. Ott értette meg, hogy szülővárosa erkölcsössége már csak terméketlen képmutatás, s legfeljebb csak az újtól, a modern élettől és annak problémái tudomásulvételétől való elzárkózás hivatkozási alapjának jó. Párizsi útjáról írt úti beszámolója utolsó soraiban ezért azonosulhat a Debrecenben való maradás a halállal: „Halálos, halálos csend mindenütt. Te16 Móricz Zsigmond Magoss Olgához. 1930. dec. 2. (DIM) 17 Tóth Árpád Oláh Gáborhoz 1912. júl. 4. (DIM) 282