A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

fordulós formáját bemutatva egyik tanulságként épp azt állapította meg, hogy a magyar irodalomban nem kérdőjéleződött meg oly mértékben a közösségi és az individuális viszonya, mint például az osztrák irodalomban, pontosabban a magyar irodalom közösségi jellegének etikai követelménnyé formálódása nem engedte meg, hogy ezek végletesen elszakadjanak egymástól. (HANÁK 1999a,b) A két (a közösségi és az egyéni) világ horizontjának összeolvasztása azonban - ahogy már láthattuk is - korántsem olyan természetes, mint akár Hanák tanulmányából is következnék. S. Varga Pál a XIX. századi lírát vizsgáló könyvében mutatott rá arra, hogy a kollektív horizont normatív volta és ami ezzel együtt járt a szubjektív világok valóságrangjának kérdésessége a századútó sok költője számára lehetetlenné tette, hogy az új emberi tapasztalatokkal is számoló, önálló költői világképet alakítsanak ki. S ugyancsak ő hívta fel a figyelmet arra, hogy majd csak Ady lesz az, akinél a közösségi-nemzeti és az egyéni világ horizontja összeolvad. (VARGA P. 1994, 291-292.) Ady egyaránt fontosnak tartotta a két világ önállóságát és összehangolásuk szükségességét: a költőnek, pontosabban a nagy egyéniségnek ,,[m]eg kell találni önmagát, s meg kell látnia a világot. Meg kell látnia, hogy a világ egyszínű, Tőle egészen különálló. Az ő világa és a többié: két világ . Ezt a két világot Harmóniába kell hozni, s mindkettővel elszámolni: ez az igazi kiválóság..." (ADY 1901, 108. - Kiemelés az eredetiben.) A századutó költői között nálunk is voltak olyan művészek, akik az identitásvesztéssel szembeni viszony „osztrák" útját képviselték, akik magányosak voltak és az öncsalás különböző módjaival éltek. Leginkább Krúdy, Gulácsy Lajos, Csáth Géza és Csontváry magányos kálváriáira kell gondolnunk. Az identitásvesztéssel szemben ők nem a külvilágban keresték a kapaszkodót, hanem belső világukban, önmaguk felé és önmagukba fordultak. S e befelé vezető út egyik legradikálisabb megvalósítására vállalkozott/kényszerült Oláh Gábor is, akinél a világ tengelye saját énje, mely bár szerinte az ember legértékesebb, megismerésre leginkább érdemes része, mégis mások számára örökké rejtve marad. Már 1904-ben így írt Madai Gyulának: „Azt hiszem az embert nem is a munka jelöli, amit életében kigyöngyöz magából, hanem az a kimondhatatlan kincs, amit lelke bányájában rejteget, s ami mindenkire másra elveszett - csak önmaga csodálja, önkikének befelé fordított szemével. Nem bánom én, akármi lesz a sorsom; de azt tudom, hogy volt idő, mikor az örökkévaló Istent, mint atomaimban szétosztott megmagyarázhatatlanságot: éreztem magamban! Vajon hányan érzik ezt? - íme, így tanultam meg lassanként, hogy tulajdonképpen Minden: Én vagyok! Én vagyok a mindenség. Magamban látok és érzek és tudok mindent. Ha Én harmóniában vagyok: csillagosán ragyogó az ég felettem, habár mások villamosnak látják is. Az Egyéniségnek szeretnék templomot emelni és imádtatni a nem Egyéniségekkel. Szeretném, ha megtisztelnék ezt a fogalmat azzal, hogy nyelvünk betűiben nagy betűvel jelölnénk: £«."

12 Hiába írt társadalmi regényeket, hiába foglalkozott szándéka szerint a magyarság nagy sorskérdéseivel, valójában mindig önmagát írta. Mindig azt kereste, mi az, ami csak az övé a világból, s mi az, amit csak ő adhat a világnak. Ezért fájt neki annyira, hogy valódi, legbensőbb énjét nem látják meg kortársai: „mindig másokat látnak bennem, s nem magamat. Összehasonlítottak már Vörösmartyval, Arannyal, Petőfivel, Tompával, Kiss Józseffel, Adyval, Byronnal, Shakespeare-rel, Dehmellel, Ibsennel, Heinével, Ördöggel és pokollal - csak azt nem mondták, hogy O. G.= Oláh Gábor." (NAPLÓ IV. 13.) Költői indulásakor még hitte, hogy maga rendelkezhet én-jével és műveivel. A Bokréta kapcsán ekkor írt feljegyzései arról a mély meggyőződésről adnak számot, hogy a külvilág és saját világa összehangolható. Bizonyosságát mi sem mutatja jobban, hogy a Bokréta szobrát is megter12 Oláh Gábor Madai Gyulához, 1904. aug. 11. (DIM) 275