A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

vezi. (NAPLÓ I. 32.) Még - ha részben más világképi keretek között is (Ady hatása!) - az Élet lobogója alatt című kötete is a belső világ érvényesíthetőségének feltétlen hitéről tanúskodik, különben értelmezhetetlen lenne, miért gondolta azt, hogy „becs szóra" el kell hinnünk, amit a kötet több versében állít, hogy ő lesz a költők fejedelme. Lassan azonban szaporodtak azok a tapasztalatai is, amelyek arról szóltak, hogy a személyes és a közösségi összekapcsolása talán nehezebb, mint gondolta. Párizsból hazaérkezve pillanatok alatt rá kellett döbbennie, hogy egyedül van egy számára idegen világban, amit Debrecennek hívnak, s érezte azt is, nincs mód a szabadulásra, pedig ekkor még nem is tudhatta, hányszor át kell majd élnie a fölöslegesség, a „világnélküliség" élményét. A fiatal irodalom körüli harcokban szerzett tapasztalatok közül pedig talán az a felismerése volt a legfontosabb, hogy csak akkor érhet el sikereket, ha valamely irodalmi társulásba betagozódik. Ő azonban mindennél jobban féltette személyisége és költői világa egyediségét. S még feltétlenül bízott abban, hogy egyedül, önmaga erejéből is lehet valaki, még ha a magány is ennek az ára. Később aztán egyre inkább úgy érezte, a nagy és egész személyiség ma már csak a külvilágtól elvonulva, mintegy álomként valósítható meg. Ennek felismeréséhez és elfogadásához talán az a belátása adta a legnagyobb lökést, hogy a művészet is csak kétségbeesett és reménytelen kísérlet a közölhetetlen belső valóság közlésére. Nem azért lehetetlen a személyiség legbensőbb rétegének a megmutatása, mert nem lennének meg hozzá költői eszközei, hanem azért, mert a világ képtelen az igaz és a hamis megkülönböztetésére. Már 1899-ben a közönség hamis látására panaszkodik: „Háládatlan, rövideszű közönség! (...) Fafejűségének éppen az a bizonyítványa, hogy a szemének hiszen, az tetszik lelkének is (ha van), ami szemének..." (NAPLÓ I.) 1909-ben pedig már mint megváltoztathatatlan tényt rögzíti: „Elolvad minden mint a hó. Ez a világ: csaló."(NAPLÓ II. 1.) E bejegyzés naplója második kötetének mottója, ami ekként arról is árulkodik, hogy Oláh mintegy erre válaszul szánta naplóját. 1922-ben még keményebben, még reménytelenebbül írja: „A hit megrendült bennem. Okosság, okszerűség nincs sem az életben, sem a természetben. Hibáink: előrevisznek, erényeink elbuktatnak, jóságunk: ajtónyitója sok gonosznak. Legmélyebb énünk soha nyilvánvaló nem lehet; külső darabosságunk, a védő tüske, sebez és bánatot okoz nekünk." (NAPLÓ III. 179.) Azzal, hogy Oláh a külső és a belső világot a hamis és igaz szerint állította szembe egymással, beismerte, nincs mód a személyiség világát a külső világba beépíteni, s nem marad más hátra, mint a belsőt egyedüli értékhordozóként elismerni, s ha lehet, elismertetni. Ez utóbbira tesz kísérletet naplójával, amikor igazi valóját szeretné megmutatni. Tudomásul kellett vennie: számára a magány elkerülhetetlen. Olvasta és talán számos kortársához hasonlóan szinte bibliának tartotta Jacobsen Niels Lyhne-jét, amely szerint bár kétségbeejtő, hogy a lélek mindig, minden lehetséges emberi kapcsolatban egyedül marad, de mégiscsak tudomásul kell venni: az ember sorsa a feltörhetetlen magány, s egyetlen magatartás lehetséges, ha e tényt elfogadjuk, s eszerint rendezzük be életünket. Oláh is a külvilágtól többé-kevésbé független világot alkotott magának. A külvilág ijesztette. A fenyegetettség eleinte, hol betegség, hol gyávaság, hol az apjától örökölt természet alakjában jelent meg, hol abban mutatkozott meg, hogy a kritika nem érti meg személyisége legbenső, másokkal összehasonlíthatatlan magját. Ezek voltak ugyanis az okai annak, hogy nem mert élni, hogy nem tudott érvényesülni, hogy félt a külvilágot saját világába beépíteni. Később azonban már szinte az ember antropológiai adottságának tekintette a boldogtalanságot: „vágyaink soha nem teljesednek", s „ugyan melyikünk boldog e céljanincsen világon?" (NAPLÓ V. 48.) Oláhnál azonban a magány nemcsak elkerülhetetlen sors, hanem a külvilág elleni védekezés egyetlen lehetséges módja. A sors és a külvilág kijátszható, ha a magány egy önálló, a külső életeseményektől lényegében független és teljes világ megteremtését is jelenti. E belső, „imaginárius Tahitiban" (LUKÁCS 1977a, 115.) Oláh olyan kertet vélt találni, ahol az önművelés és a világ 276