A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

zisztenciális helyzetével, s tudta, akár a Solus eris hőse: „abban a világban, amelyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek m-inden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyra törésében, mindig solus eris, egyedül lesz." (AMBRUS 1907, 183.) Minden bizonnyal igaz lehet Hanák Péter azon meglátása, hogy ez az eklekticizmus és ambivalencia rétegspecifikus vonás. A hagyományos közösségi formákból kihullott értelmiségiek jellemzője, akik „kívüle áll[nak] a világnak". (HANÁK 1999a, 137.) Míg azonban a többség többkevesebb vívódás után megtalálta a helyét, Oláh szinte élete végéig gyötrődött. Nem bízta rá magát egyik világra sem, hanem külön-világot teremtett. E sokak által tragikusnak tartott sors lehetséges kulturális és innovatív hatására hívta fel a figyelmet Hanák Péter, aki szerint e magány vagy marginalitás „a függetlenség és integritás olyan fokát teremt[het]i meg, amely afféle kognitív kiváltságot jelenthet". (HANÁK 1999b, 259.) így volt ez szerinte Juhász Gyulánál, Krúdynál vagy Gulácsy Lajosnál. Oláh azonban más eset. Hisz bár arra ítéltetett, hogy „két nem pusztán különböző, hanem egymással ellentétes kultúrában éljen"," aminek következtében a legvégletesebb magányba jutott neki, de nem tudta elfogadni sorsát. Miközben egy szinte teljesen különbejáratú világot épített magának, aközben mindennél jobban várta a sikert, a külvilág elismerő hozzájárulását magán-világához. A siker volt számára a visszaigazolás egyetlen jele. S mivel ez elmaradt, így minden szenvedés ellenére is kénytelen volt társadalmon kívüliségét értéknek tekinteni, annak a bizonyítékának, hogy ő különb, mint a többiek. Hitte nem másképp, hanem jobban lát és jobban ír mint kortársai. S nem, vagy csak későn vette észre, hogy a Weg nach Innen egyre inkább egy zárt, reflektálatlan, önimádatot gerjesztő, belső használatú, privát világ foglyává teszi. Oláh esetében mélységesen igaz az a hofmannsthali meglátás - amely egyben Adytól való különbözésére és az említett magányos alkotókkal való rokonságára is fényt vet -, hogy nemzedékük előtt két lehetőséget áll: vagy saját lelküket elemzik vagy álmodnak. (HOFMANNSTHAL 1981, 342.) Oláh inkább álmodott, s nemcsak szépirodalmi munkáiban, hanem többnyire naplójában is, amely azonban mégis gyakran az önmagával való szembenézésre, számvetésre, az önismeret ösvényére való lépésre is kényszerítette: nemcsak a vágyaiban-álmaiban látott, hanem a mindennapi, emberi sorsot élő Oláh Gábor meglátására. Talán maga sem tudta egész pontosan, hogy a külvilágba, majd ezen át önmagához vagy egy finoman művelt, de zárt és mesterséges kertbe, egy önmagába záruló magánvilágba vezet-e útja! IDENTITÁS ÉS FIKCIÓ Ha egyetlen problémára kellene leszűkítenünk a századfordulót, mintegy esszenciáját adva e kultúrtörténeti kornak, minden bizonnyal a személyiség identitásának kérdése lenne az. A világ szétesése, az énvesztés és az „én átrendezésének" szükségessége jelentette a századfordulós nemzedék legfőbb problémáját. „De hát mi vagyok én?? Úristen, hát mi vagyok én?!" (NAPLÓ I. 87.) - kiált fel kétségbe esetten Oláh is. Talán Nietzsche válasza volt a legradikálisabb, aki a kognitív megismerés és a céltételező cselekvés minden korlátjától, valamint a szükségszerűség s a morál parancsaitól megszabadított szubjektivitást állította egyetlen méltó célként. A menekülés útja az ő számára a individuáció elvének dionüszoszi széttörésén át mutatkozott meg. A Tragédia születése óta Nietzsche célja ugyanis a többé-kevésbé tudattalan életet élő örömteli-fájdalomnélküli individuum megmutatása. Nálunk nincsenek olyan művészek és gondolkodók, akiket a Nietzschéhez hasonló radikalitás jellemezne. Hanák Péter az identitásvesztés és a magányosság számos század1

' Hanák Péter idézi Everett V. Stonequist-et. (HANÁK 1999B, 256.) 274