A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

niségértelmezése feudális-hierarchikus jellegű, s nem individualitás elvű. Oláh regényhősei, a nagy egyéniségek például szándékuk szerint felszabadítják a többi embert, valójában azonban alattvalóvá teszik őket, amennyiben csak hódolatot várnak tőlük, ráadásul e kivételes egyéniségek is kiválasztottak, s nem saját maguk határozzák meg életük törvényeit. Ugyanígy a naplóban megjelenő Oláh Gábor is sokkal inkább kultusz-alak, mintsem hús-vér ember, még ha ez utóbbi ki is követelte a maga helyét. A modern individuum tehát erősen korlátozva jelenik meg Oláhnál. Felfogását nagyban meghatározhatta a magyar irodalmi értelmiség Oláhéhoz nagyban hasonló Nietzsche-recepciója, másrészt a mindennapival szembeni ellenszenve, vagyis annak a hite, hogy a művészi életet élő egyéniség a köznapi világ fölött él. S neki élete művészivé formálása volt legfőbb vágya. Két világ és számos szubkultúra ütközött a századfordulón, s Oláhban is. A két világ egyike sem hasonította teljes mértékben magához Oláh személyiségét. Mentalitásában, magatartásában és gondolkodásmódjában mind a kettőnek ott vannak a nyomai. A régi világ az elsődleges szocializáció során szinte beleégett személyiségébe, elég ha a naplót átszövő idézetek szerzőire gondolunk (Petőfi, Arany túlsúlya). A másik világ pedig Párizs és Ady képében mintha csak azért kellett volna, hogy nyugtalanítóvá, problematikussá tegye Oláh számára a régi világot. Egy interjúban maga Oláh is úgy értelmezte Párizsi útját, mint ami szakadást hozott létre személyiségében: „a nagy világváros zúgó vörös malma kivetette sarkából csöndes, békés életemet s elérhetetlen vágyak kínzójává tett. Akkor történt lelkemben, művészetemben az a nagy szakadás, amelyet mai napig sem tudtam betemetni fellázadt képzeletemmel. Azóta szakadatlan tart a harc magammal." S valóban Oláh élete és művészete a két világ szakadatlan küzdelmében zajlott.

10 Mint a misztériumjátékokban, Oláh lelke volt a cél. De egyik világ sem tudott végérvényesen győzni, csak ideoda rángatták szegény Oláh Gábort. Nem volt soha nyugvópont. Nála minden mozgásban, alakulóban van: a korábbi versek sokkal régebbi kötetkompozíciókban tűnnek föl, a régebbi művek átés újraírhatok, álláspontja pedig mindig csak pillanatnyilag fixált. Az ellentétek között nem tudott vagy nem akart választani. Úgy tűnik, a holnaposokról írt hírhedt cikkében sem pusztán taktikai megfontolásból vagy elvtelen alkalmazkodásból írta Rákosi Jenőről, hogy a kor egyik legkorszerűbb írója, aki ott hagyta a maga korát és eljött Adyéba-Oláhéba, mint ahogy nem pusztán gyöngeségből vagy a divathoz való simulás miatt kerül Ady hatása alá. S ugyanez magyarázhatja társadalmi nézetei következetlenségét is. Legpregnánsabban talán a zsidókérdés kapcsán látható mindez, hisz egyszer hol durván antiszemita legközelebbi ismerőseivel (pl. Kardos Alberttel) szemben is, hol pedig a legnagyobb együttérzéssel beszél sorsukról. Mintha minden egyformán igaz lenne, meg hamis is, sőt mintha ezek felcserélhetők lennének egymással. Oláh magatartása és létérzése szemléletesen fejezi a századvégi elbizonytalanodást. Az egyik oldalon a kötelesség sztoikus teljesítése, a személyiség szolgálatelvű értelmezése, a naiv önazonosság, a hagyomány eleve adottsága, a művészet nemzeti-közösségi szerepe, a másik oldalon a felnövesztett, modern idegéletet élő személyiség, aki nem megismeri, hanem műalkotásként teremti a világot, a rezignáció, a létezés céljának bizonytalansága, a magány, a szubjektív világ érvényességéért való küzdelem. Oláh leginkább azokra az Ambrus-hősökre emlékeztet, akik bár a régi világban nőttek föl, kapták meg életorientáló elveiket, de visszavonhatatlanul megérintette őket az új világ is. Sem ide, sem oda nem tudtak állni, s így szép lassan mind a két világ, sőt talán maga a világ vált lakhatatlanná számukra. E folytonos köztesállapot köznapi nyelven a magány, társadalmi-szociológiai frazeológiával a marginalitás. Maga Oláh is tisztában volt emberi és eg10 Vö. Oláh Gábor nyilatkozata. Debreczen, 1930. május 12.; Oláh Gábor: Ellentmondások embere. In: OLÁH 1909. 273