A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

dúltak meg a költő érdekében, mint most. Kielégülhetett tehát Oláh hírnévvágya, (BÁLINT 1933., KISS 1965, 71-74.) sőt - s talán ez a fontosabb - meg volt a lehetősége annak is, hogy mindenki számára világossá váljék, amit Oláh az általa írt védőbeszédben így fogalmazott meg: a művészekre nem vonatkoznak a földi törvények, az állam által hozottak a legkevésbé.

7 Igaz, Oláh nem mondta el beszédét, de a nagyközönség számára talán enélkül is érzékelhetővé válhatott volna valami a művészetnek szentelt, a művészivé formált élet magasabbrendűségéből. Hogy a sok híradás ellenére sem lett így, annak jórészt az az oka, hogy Oláh, bár szégyellte, de menekülni szeretett volna a vers teremtette helyzetből: rémálmai voltak, s barátai tanácsára betegnek tetette magát a tárgyalás előtt. Taktikázott, miközben hitvallást tehetett volna. Eszünkbe juthat a perbe fogott Wilde, aki nem menekült el pere elől, hanem vállalta sorsát. A Gondolatok felhőfutása című kötet kapcsán a személyes érdekeltség körében való maradás és a szuverenitás elvesztésének másfajta veszélyére hívta fel a figyelmet Kosztolányi. Szerinte ugyanis a mérhetetlen sikervágy mindenfajta ideológiai manipuláció számára kiszolgáltatja Oláht és a műveit, vagyis lehetővé teszi, hogy irodalompolitikai célok eszközeként használhatják fel őt és munkáit, (KOSZTOLÁNYI 1909.) mint ahogy ez a Holnap vita során be is következett. (NAPLÓ I. 174-176.) A régi és az új kettőssége nyomja rá bélyegét Oláh egyéniség felfogására is. A személyiség lényegét az egyediségben és a hasonlíthatatlanságban látta: „féltem egyéniségem érintetlenségét, eredetiségét a másokkal és másokhoz való súrlódástól; félek, hogy lekopik az a máz, mely az egyéneket megkülönbözteti a tömegben". (NAPLÓ I. 103.) Világképe sarkkövének az egyéniség szabadságát tartotta. Sőt néha már-már arra hajlana az olvasó, hogy Stirner szélsőséges felfogásához hasonlítsa Oláhét, hisz sokkal inkább a szeszély, mintsem a következetesség jellemzi hőseit és őt magát is. Vallomása szerint Stirnernek köszönheti, hogy megtanulta: „Minden: Én vagyok".

8 Naplója egyik helyén tételesen kifejti azt is, hogy a társadalom szabadsága és szellemi állapota a személyiség szabadságától függ.

9 Ezt olvasván már-már hajlanánk, hogy Wilde egyik hasonló gondolatát idézzük, mely szerint „ahol az én kultúráját nem tekintik többé ideálnak, a szellemi színvonal is rögtön süllyed és sokszor egészen elenyészik". (WILDE d, 160.) A párhuzam azonban nem állja meg a helyét, hisz pár bekezdéssel később már arról ír Oláh, hogy akár hatalmi-adminisztratív eszközök igénybevételével is kényszeríteni kellene az embereket, hogy a nagy egyéniségek által felismert és meghirdetett elvek szerint éljék életüket. Vagyis az egyéniség Oláh számára a „nagy embert", mégpedig leginkább Nietzsche Übermenschét jelentette. De nem azt a nietzschei gondolatot emelte ki, hogy csak az az ember lehet egyéniséggé, aki képes önmaga törvényeit megalkotni, hanem elsősorban a nietzschei Übermensch világgal való szembenállása, fenséges magánya ragadta meg. így az Übermensch-látomásnak az a jelentésmozzanata veszett el, hogy az ember etikaiegzisztenciális kötelessége önmaga választása. Sőt a vitalisztikusan megalapozott emberkép pozitivista elvekkel ötvöződött, hisz az ideális társadalmi egyedek megteremtésének egyik lehetséges módjaként a „biológiai nemesítés"-t is elképzelhetőnek tartotta. Nem pusztán abból eredeztethető mindez, hogy az Oláh számára oly sokat jelentő Spencer (NAPLÓ I. 19., 21.) individualizmuselgondolása is erősen normatív, hanem a korabeli ideológia csábításának is engedett, amikor az egyéniséget kész volt feltétel nélkül alárendelni a család és a haza érdekének. Mindez együttesen arról tanúskodik, hogy Oláh gondolkodásában meglehetősen bizonytalan a szubjektív világ státusza és az egyéniség helye, szerepe. Ami összefügg azzal is, hogy Oláh egyé7 A költő tragikuma. (Kézirat - DIM) 8 Oláh Gábor Madai Gyulához, 1904. aug. 11. (DIM) 9 Vallomások a szerelemről, a barátságról, a családról, a hazáról, az emberiségről, a művészetről, a társadalomról, az életről, a halálról és a halhatatlanságról. Lásd Napló IV. 110. 272