A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Természettudomány - Lovas Márton: Derecske természeti viszonyai és növényvilága

Derecskétől délkeleti irányban a Nagy-nyomás-Teleklegelő területén az egykori sziki tölgyesekhez (Galatello-Quercetum roboris) hasonlatos, de telepített erdőt vizsgálhatunk. A botanikusok környékünkön a mintegy 100 km-re fekvő ohati és újszentmargitai erdőt tartják e társulás utolsó természetes maradványának. Ezeknek az erdőknek az állományai tisztásokkal szaggatottak, melyeket a sziki erdős-sztyepp-rét (Peucedano-Galatelletum) társulás borít. Itt-ott felszínre kerülnek a sós talajrétegek is, s mintegy zárványként őrzik az ősi sziki pusztai vegetációt. Az erdő uralkodó fája a kocsányos tölgy (Quercus robur), mellette a tatárjuhar (Acer tataricum) és a mezei juhar (Acer campestre) a gyakoribb fafajok. A cserjeszint is gazdag ebben a társulásban: som, fagyai, kökény, kecskerágó, galagonya alkotja. Gyepszintjében sokszor tömeges a hagymás-gumós növények, mint a salátaboglárka (Ficaria verna), az odvas keltike (Corydalis cava), a kétlevelű csillagvirág (Scilla bifolia) előfordulása. A tisztásokon sziki erdős-sztyepp-rét fajok, mint a sziki kocsord (Peucedanum officinale), réti őszirózsa (Aster - galatella - punctata), az aranyfürt (Aster linosyris), a sóvirág (Limonium gmelini) és a sziki üröm (Artemisia maritima ssp. monogyna) sokszor nagy tömegben fedezhetők fel. Derecske északkeleti határában, a nyírségi hordalékkúp homoktalajú nyúlványain egykor nyílt homoki tölgyeseket (Festuco-Quercetum) és zárt homoki tölgyest (Convallario-Quercetum roboris) találhattunk. A nyílt homoki tölgyes a szárazabb buckatetökön, míg a zárt homoki tölgyes a magasabb talajvízszintü területeken növekedett. Manapság egy-egy fehér nyár (Populus alba), ezüsthárs (Tilia argentea), kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) emlékeztet a nyílt homoki tölgyesekre. A zárt homoki tölgyesek állománya homogénebb volt. így inkább a talaj minőségéből (rozsdabarna erdőtalaj) és a kora tavasszal esetlegesen felbukkanó geofitonokból (egyhajúvirág Bulbocodium vernum, tarka sáfrány - Crocus variegatus) következtethetünk egykori jelenlétükre. Helyüket már a XVIII. században híressé vált zöldségkultúra, illetve a XIX. században jelentős sáfránytermesztés, majd a XIX. század második felétől a hagyma és zöldségfélék, sőt a dohány és a pezsgőbort adó szőlőskertek foglalták el. A híres derecskéi faiskola is ilyen talajokon, ezeknek az egykori erdőknek a helyén működik. Hasonlóképpen csupán következtethetünk a Derecske határának hajdúszováti részein egykor meglévő tatárjuharos lösztölgyesek (Aceri tatarico-Quercetum) létére. Ezeken a talajokon manapság a búza, őszi árpa, cukorrépa, mák, borsó, lucerna, paradicsom, takarmányrépa termeszthető igen kiválóan. Egykori létükre csupán a szántóföldek szélein felbukkanó cserjék: pl. a gyepűrózsa (Rosa gallica), a kecskerágók (Euonymus verrucosus, Euonymus europaeus), kökény (Prunus spinosa), galagonya (Crataegus monogyna) és egy-egy tatárjuhar (Acer tataricum), mezei szil (Ulmus campestris), mezei juhar (Acer campestre) s netán tölgyfa utal. TELEPÍTETT MEZŐVÉDŐ ERDŐSÁVOK A táj természetes növénytakarójának megváltoztatása és mezőgazdasági müvelésbe vonása, a vizes területek kiszárítása nagy, összefüggő sík területek kialakulásával járt. Ezeken a nyílt területeken az időjárás szélsőségei fokozottabban érvényesültek, ezért az 1950-es évektől kezdődően az Alföldön mezővédő erdősávokat kezdtek telepíteni. így van ez Derecske határában is. Az erdősávok kialakításakor a szélirányok mellett természetesen a talaj adottságokat is figyelembe kellett venni. Ezért, különösen a szikes talajokon, csak az adott körülményeket tűrő növények telepítése jöhetett számításba. A mezővédő erdősávok egyik leggyakoribb fafaja a fehér akác (Robinia pseudo-acacia). A fehér virágú, jó mézelő észak-amerikai származású fa teljesen meghonosodott hazánkban. Különö44