A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Természettudomány - Lovas Márton: Derecske természeti viszonyai és növényvilága

Az ilyen szélsőséges víz- és talajadottságokkal rendelkező termőhelyeken csak a rövid tenyészidejű, sótűrő vagy éppen sókedvelő növények tudnak megmaradni. A vízzel borított szikfok a mészpázsitgyep termőhelye. A sziki mészpázsit (Puccinellia limosum) mellett itt él a sziki szittyó (Juncus geradi), a réti szittyó (Juncus compressus), a varangyszittyó (Juncus bufonius), a mocsári csetkáka (Eleocharis palustris). Vizében nyár elején a sziki boglárka Bathrachium aquatile) virágzik. Megjelenik itt a sziki budavirág (Spergularia salina). A víz kiszáradása után a szikfokon a sziki útifű és a kamilla telepszik meg. A vaksziken a korai kiszáradás és a talaj magas sótartalma miatt csak a bárányparéj (Camphorosma annua) tud itt a nyár közepétől kifejlődni. Esetlegesen inkább a szikfok felé húzódva néhány sziki pozdor (Sorsonera cana) és sziki üröm (Artemisia salina) tövet is találhatunk ezen a sótól fehérlő talajon. Derecskén a IV. osztályú szikes talajok növényvilágát legjobban a Bocskoros-tó környékén lehet tanulmányozni. Itt a teljes kiszáradás után a partközeli részeket gyakran ellepi a bajuszpázsit (Crypsis aculeata) és a sziki sóballa (Suaeda maritima). Az emelkedő parti részeken pedig a parti laboda (Atriplex litoralis) fordul elő. A Bocskoros-tavat körülvevő emelkedő térszíneken a talaj minőségétől függően „mozaikosan" fordulnak elő a fentebb ismertetett növénytársulások. A száraz sziki réteken gyakran találhatunk szegfűgomba csoportokat (Marasmius oreades) és sziki csiperkét (Psalliota - Agaricus campestris) is sokat gyűjthetünk egy-egy esősebb időszakban. ERDEI NÖVÉNYTÁRSULÁSOK Derecske határában manapság csak kevés fás növénytársulást fedezhetünk fel. A talajadottságokból adódóan a szántók és legelők az uralkodók. Itt-ott ezt a „kultúrtájat" akácos foltok, mezővédő erdősorok és a város délkeleti-keleti határában „maradvány erdőknek" tekinthető szil-kőristölgy (Fraxino-Ulmetum-Quercetum roboris) társulások, valamint a magasabb talajvizű területeken az egykori láp- és ártéri erdőkhöz hasonló fűz-nyár ligeterdők (Salici-Populetum), erdőfoltok törik meg. A magasabb, száraz területeken itt-ott sziki tölgyes (Festuco-Quercetum) maradványokat is felfedezhetünk. Az egyik legérdekesebb terület a duzzasztott Ó-Kálló kanyarulatában fekvő ún. Kis-erdő. Az erdőcske tisztásán lévő „hagyásfák": a magas kőris (Fraxinus excelsior), a kocsányos tölgy (Quercus robur), a mezei szil (Ulmus minor) jelzik a 80-100 éve itt élő egykori társulás összetételét. Az idők során ez a társulás immáron a betelepített egyéb fajok miatt nagyon megváltozott. Az erdő tisztására bevezető út mentén fiatal, fejletlen fákból álló kocsányos tölgyest, mögötte tölgy-kőris-szil erdőrészt, majd egy akácost (Robinia pseudoacacia) találunk. A tisztás szélein teljesen tájidegen, valószínűleg a mezővédő erdősávok telepítésekor idekerült fajokat is megfigyelhetünk, mint a szivarfa (Catalpa bignonioides), az ezüstfa (Olea europea), a vértölgy (Quercus rubra). Csoportot alkot a rezgőnyár (Populus tremula), mely a hol nagyon magas, hol alacsonyabb talajvízszint miatt nagyon senyved. Néhány hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) is előfordul, ami ugyancsak (Querco-Ulmetum) jellemzője, a gyertyánnal (Carpinus betulus) együtt szokott néhány a társulásban előfordulni. A cserjeszint sűrű és fajokban is gazdag. A bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), a galagonya (Crataegus monogyna), a szeder (Rubus caesius), a varjútövis benge (Rhamnus catharticus), a fekete bodza (Sambucus nigra), a gyepűrózsa (Rosa gallica), a mezei szil (Ulmus minor) paraléces változata, a vénic szil (Ulmus laevis) cserje méretű példányai, a kökény (Prunus spinosa), a gyalogakác (Amorpha fruticosa) és a fagyai 42