A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

építve lehet magasabb szintre emelni és a hagyomány megszólaltatásában a jelen igényeinek van kezdeményező szerepe. (FENYŐ 1976, 395-396.) A 19. század harmincas éveitől ránk maradt jegyzetek és pályaművek arról tanúskodnak, hogy ekkorra már a Kollégiumban is gyökeret vert a nyelv nemzeti jelentőségének gondolata. Egyrészt ezekben a nyelv már nemzeti jel, s arra szolgált eszközül, hogy elkülönítsék egymástól a nemzeti és az idegen irodalmat, másrészt magukévá tették azt a nagy jelentőségű elgondolást, hogy ,,[a] nemzet nyelvében él. Mely nép elég korcs nyelvéről elfeledkezni, az csak egy lépésre szédeleg a nemzetiségét is eltörléssel fenyegető örvénytől. Csak az nemzet számolhat létre, mely drágábbnál drágább kincsét, nyelvét ápolja, műveli és a tökély legmagasabb fokára emelni igyekszik." (TÖREDÉKEK... 1851). E jegyzetek többségén Toldy hatása érződik. A tanárok helyzete A tanári tevékenység társadalmi rangja a korábbi századok során sem volt probléma mentes, ami talán azzal is összefüggött, hogy egyszerre voltak a rendi társadalmon belül és kívül. A nemesi cím megszerzése még Hatvani István számára is fontos volt, s a századvégen Sinai számára szintúgy." A 18. század közepétől az a furcsa ellentmondás állt elő, hogy miközben a társadalom működésében egyre fontosabb volt az iskola szerepe, még ha az átalakításra is szorult, ennek ellenére a kollégiumi tanárok úgy érzetek, hogy sem anyagilag sem pedig erkölcsileg nincsenek elismerve. Noha az a tény, hogy a századfordulón már csak egy professzor, Sinai vélte a nemesi cím megszerzésében elnyerni munkája megbecsülését, egyértelműen a rendi gondolkodás háttérbe szorulásáról tanúskodik. Az elismerés hiánya önmagában is konzerválója lehetett az iskola és az egyház szoros összefonódásává, vagyis annak, hogy a tanárok még ekkor is egyházi alkalmazottaknak tekintsék magukat, a tanári pályát pedig még a 19. század elején is ideiglenesnek. Hogy a tanári munka megbecsülése mennyire összefügg a kollégiumi oktatás nyitottságával, arra a tanári kar azon levele világíthat rá jól, melyet akkor írtak, mikor 1805-ben kihagyták őket a konzisztóriumból: e méltatlan helyzet szerintük nemcsak az önmagukban való bizakodást teszi lehetetlenné, hanem még „a liberális neveléshez megkívánó kedvet, tüzet és vidámságot szinte eloltja bennünk annak a gyalázatos állapotnak érzése, hogy amely tisztességeket antecessoraink bírtak, mi attól megfosztattunk, a venerabilis superintendentia consitoriumából kihagyatvárí\ (TŐRÖS 1931, 116. - kiemelés tőlem) Ismeretes Kazinczy felháborodása is, mikor megtudta, hogy a latin szakszavak magyarral való helyettesíthetőségét vizsgáló megyei bizottsága tagjai közül míg Budainak Ezsaiásnak csak a kegyelme megszólítás járt, addig Kazinczy Dienest és Rhédey Lajost az úr titulus illette meg.

12 Pedig a kollégiumi tanárok próbáltak áthangolódni a világi igényekre. Hatvani István természettudományokat tanított, gyakorló orvos és a debreceni gyógyszertárak felügyelője volt. A tanári pályáját soha nem volt hajlandó a lelkészire cserélni, s fontosnak tartotta, hogy a lelkészek ne csak a teológiában legyenek jártassak. Szilágyi Sámuel a lelkiismereti szabadság és a vallási tolerancia híve volt. A Budai Ézsaiás által készített tantervekben a nemzeti művelődés is helyet kapott. Sárvári Pál rajzolás mesterségét tanító könyveit építőmesterek, asztalosok sokasága használta. A világi igények számbavételéről tanúskodnak vallási tárgyú írásaik és prédikációik is: 11 RÁCZ István: A kollégiumi professzorok a rendi társadalomban című előadása. Elhangzott 2000. június 10-én a Debreceni Református Kollégium dísztermében a Szellemi örökségünk című konferencián. 12 Kazinczy Ferenc levele Nagy Gábornak, 1806. június 12. KazLev IV. 190. 397