A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

telemben a' Literatur[ába] tartozik, kivált a' Franciák elnevezése szerént, minden ollyan írásbeli előadás, mellynek vagy a gyönyörködtetés, vagy a gyönyörködve Tanítás vagy Oktatás a czélja, és a' mellyben az előadás módjára van különös figyelem fordítva: hogy ha a' Tudományok nem nyernének is, a' nyelv nyerjen általa. Ide tartozik főképen a' Költés egész kiterjedésében és az ékesszólás. Ezen éretelemben a' Literatura a' szoros rendszerben vett s minden ékesítés nélkül szárazon elő adott Tudományoknak tetetik ellenébe, neveztetik Francziául úgy is Belles Letres, magyarul Szép Literatura." (BEVEZETÉS én., 2.) A nyelvi kidolgozásra itt már önálló értékként, a szépirodalmiság jeleként tekintettek. A 19. század első felében tehát minden bizonnyal a Kollégiumban is gyökeret vert, vagy legalábbis nem volt ismeretlen az irodalom új, alakuló fogalma. Emellett azonban a második idézet szemléleti tisztázatlanságából is látható, hogy átmeneti állapotról van szó. A Szép Literatúrába ugyanis még az ékesszólás is beletartozik. Ráadásul az új irodalom fogalma továbbra is a gyönyörködve tanítás koncepcióba helyezve nyeri el a funkcióját, s így kétséges lehet, mennyire is lépett túl a korábbi felfogáson. Minden esetre az irodalom eruditív felfogásától való elmozdulás egyik első jeleként értékelhetjük a fentieket, de egyben az is bizonyos, hogy hosszú út volt még hátra a szépirodalom és a szépírói hivatás legitimitásának elismeréséig. Ezen az úton a legfőbb akadályt az jelentette, hogy a Kollégiumban a műveltség, s vele együtt az irodalom is közösségi ellenőrzés alatt állt. Ez egyrészt azt jelenette, hogy az alkotóknak íráskor tekintettel kellett lenniük az egy vallási-művelődési közösséget alkotó, de társadalmilag mégis tagolt kortárs közönség igényeire és befogadói képességeire, másrészt benne kellett abban a hagyományban is állniuk, amit az ókori klasszikus szerzők művei jelentettek. A Kollégiumi professzorok nyelvről és irodalomról való gondolkodásában az eszményi alkotó, mint ahogy az eszményi egyén is az volt, aki mindenekelőtt a(z egyházi-művelődési) közösség tagjának tekinti magát, s arra törekszik, hogy a társadalmi struktúra legalacsonyabb fokain elhelyezkedők is megértsék beszédüket. E közösségi meghatározottság és kontroll 19. század első felében való fennmaradását bizonyítja az 1832. augusztus 10-i egyházkerületi közgyűlés felhívása, mely arra inti a lelkészeket, hogy prédikációikban mindenek előtt legyen a közérthetőség, hogy azokat a hallgatók „legegyügyübbike is fennakadás nélkül megérthesse és a nyelvtudósok által netalán behozandó új szavak és szólásmódok használásában ne elől járjanak sietve, hanem azoknak szokásba jövetelét és megállapodását várván, távolabbról kövessék a nagy közönséget..." (BARCSA 1971, 98-99.) E protestáns prédikátori hagyományban látta Kazinczy annak az akadályát, hogy Debrecenben a szépirodalom elszakadjon a régi kötelmeitől, önállósodjon, s a költők egyéni világot alakíthassanak ki maguknak: a protestáns lelkészek „úgy akartak írni, hogy mindentől megértettessenek. A' gondos Stilista' kötelessége az, hogy magához vonja fel Olvasójit, nem az hogy az Olvasóhoz száljon le".

7 Ezek után nem lehet véletlen, hogy Sárvári Pál elrettentésül olyan embernek festi le Csokonait, aki csak a maga gondolataiban, a maga világában élt. Ellenőrizhetetlen világ volt számára Csokonaié, amivel szemben csak egyetlen helyes magatartás lehetséges, az elutasítás: „Isten! őrizz az ilyen poétáktól minden szülét és minden jó barátot. Talán az illyen poétákat azzal tartják a' mit ha megengedünk is nekik nem nagy becsületekre válik..." (SÁRVÁRI 1960b, 400.) Magyar nyelv, nemzet, kultúra A kollégium ókori klasszikusokra épülő műveltségeszménye bőven belenyúlt a 19. század közepéig, amely egyben a latin uralmát is jelentette. S így bár a kálvinista Debrecenben az anyaKazinczy Ferenc levele Szabó Jánoshoz, 1818. december 17. KazLev XVI. 258. 393