A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

A SZELLEMI HORIZONT VÁLTOZÁSA Annak megértéséhez, hogy miért vált szükségessé az iskolai és a világi tudás összehangolása, s hogyan játszhattak itt szerepet az új típusú, irodalmi diáktársaságok, ha csak jelzésszerűen is, de be kell mutatni a korábbi értelemben vett korfordulón zajló társadalmi-szellemi folyamatok néhány, szempontunkból fontos elemét. Szekularizáció A 18. század során az egyház és a tradicionális vallásosság befolyása egyre csökkent. Debrecenben is rossz fény vetült arra, aki továbbra is ennek a szellemében működött. Bélyei Péter lelkészt például azért mozdították el állásából, mert „skolasztikát űz, és nem tanít". (JULOWTÓTH 1981, 195.) A tradicionális vallási gondolkodásmódot Debrecenben a kálvinista ateizmus vagy legalábbis agnoszticizmus váltotta föl, „a református vallás és az egyház példátlan laicizálódása és a prakticizmus irányába fordulása következik be, az a kérdés is felmerülhet, hogy egyáltalán eklézsiáról beszélhetünk-e még, nem pedig várospolitikai és művelődési szervezetről." (JULOW-TÓTH 1981, 194.) A vallás szabályozta életvezetési elvek azonban úgy vesztették el elsődlegességüket, hogy metamorfózison átmenve megőrződtek az életformában és művelődési szokásokban. A református egyház sokak számára inkább csak erkölcsi és kulturális hagyományokat őrző testület volt. E megszüntetve-megőrződést leginkább már az tette lehetővé, hogy nem vallástalanságról volt szó, hanem inkább dogmatikai kérdések iránti közömbösségről, s ettől nem függetlenül a vallás és a teológia kettéválásáról, amiről többek között az erkölcs vallásmegalapozó szerepűvé emelkedése tanúskodhat leginkább. Vagyis már nem a vallási alapelvekből következnek az erkölcsi szabályok, hanem épp fordítva a vallás szorul az erkölcs támogatására. Sokan épp ezt a fordulatot tartják a 18. század egyik legfontosabb fejleményének. (TRÓCSÁNYI 1931, 37-38.) Mindezek során a teológiai érvek nem veszítették el véglegesen jelentőségüket, hanem inkább arról beszélhetünk, hogy más érvek is felsorakoztak melléjük, vagy pontosabban, a teológiai érvek sem voltak kiemeltebb jelentőségűek mint a többiek. Bár a debreceni professzorok közül sokan a vallás alapjai megrendülésének veszélyét látták a morál fundamentális szerepűvé válásában, mégis lassan itt is meghonosodott a vallás és tudomány mellérendelése, ami egyben ezek illetékességi területének elhatárolását és önállóságuk fokozatos elismerését is jelentette, (vö. BÍRÓ 1995, 23-33.) Budai Ferenc 1801-ben megjelent Rostája még oly élesen és oly modorban támadta a kanti filozófiát - pontosabban a „magyar Kant", Mándi Márton István Erkőltsi szótárát -, hogy Márton hosszú időre megkeseredett és nem jelentetett meg újabb munkákat. 1818-ban Varga István debreceni professzor Márton Morális katekizmusával szemben már csak egy dogmatikai kifogással élt, megbotránkoztatónak tartotta a kijelentés tökéletesedéséről szóló passzust, vagyis azt, hogy az ember csak lépésről lépésre juthat el az isteni bölcsesség közelébe, mindig csak annyit tudhatunk, amit a tudományok épp lehetővé tesznek. (VARGA 1818, 79-80.) E viszonylagos megbékélés hátterében bizonyára ott volt már az a tapasztalat is - amely a Rostában inkább csak érv volt a vallást a morál és az istenség viszonyára redukálókkal szemben , hogy az önállósodó erkölcs nem feltétlenül elégíti ki és hallgattatja el a vallási szükségleteket. Mindezzel párhuzamosan az egyházi értelmiség is úgy próbálta áthangolni erkölcstanait, hogy a világi pályán mozgók számára ill. a mindennapi életben is hasznosíthatók legyenek. (BÍRÓ 1995, 27-28.) Ezek sorába illeszthető Diószegi Sámuel Fazekas Mihállyal közösen írt Füvészkönyve, amely az ismeretek önértékét és ebből következően a tudomány vallási tekintélytől való 387