A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Bakó Endre. „A Holnap asszony” Miklós Jutka, egy nagyváradi költőnő arcképéhez

Rémlátón nyitom tágra a szemem, S szobámba, át a dermesztő homályon, Titokfátyolban, denevér szárnyon, Besuhog, ím, a Rejtelem. Az eltelt négy évben a kor irodalmi szecessziójának hatása alatt a művész a valóságtól való menekülés menetirányát választotta, az egzotikumot, a fantasztikumot, a díszítő eszközök ragyogását. Néha mégis erőt érez a harc vállalásához: „Téged a küzdés eljegyzett magának." (Küldenek a cyprusok, Hullámok játéka), s fél a vak véletlentől, a haláltól. (A vak véletlen). Ez a költemény, még inkább a Szürke órák. Jön értem főzőkanál királynő, Két madár stb. a századforduló tipikus szimbolikus-allegorikus kísérletei közé tartozik, annak a törekvésnek a jegyében, hogy az erősen intellektuális elgondolásban a nem érzéki érzékivé, az absztrakt képszerűvé váljék. A könyv második, viszonylag homogén ciklusa, a Jégcsúcs-hercegnő, tudatos szerkesztésre utal. E verscsoport legtöbb darabjában az empirikus élmények nem a személyes lírai öntőformákba csordulnak át, bár több vers magával az én szóval kezdődik, hanem szerepekbe transzponálódnak, a költő „félig áttetsző" álarcokat ölt magára. (Jégcsúcs hercegnő, A múmia, Mab királynő tréfál, Virágok) Ezek a versek idegennek, a józanság szobrának, múmiának, mámortalan meg nem alkuvónak ábrázolják a lírai hőst. Ezzel a stilizálással rokonmegoldás az én-kettőzés, amely mindig a személyiség zavaráról, válságáról árulkodik. (Keresd, Két madár). Tagadhatatlan, Miklós Jutka néha kissé mesterkélten alkalmazta az allegorikus-szimbolikus kifejezésmódot. A Orpheus a Balkánon ciklus- és verscím azonban telitalálat, mindkét szó szimbolikus jelentése hagyományosan ismert. A Balkán ebben az összefüggésben Magyarországot jelképezi. A Duna parti Bábel nyüzsgő népe, miként bamba társai a Hortobágy poétáját, nem érti, illetve nem figyel Orpheusra. Ady látlelete és harca a magyar Pokollal, messiás elhivatottsága köszön vissza a költemények többségéből. Miklós Jutka lírai hőse azonban szerény, nem akar kiemelkedni a küzdő csoportból: (Szent Elm tüze). Vagyunk néhányan, magányos gályák, Gőgös, dicsvágyó, Colombus-hajók. Keressük a földet. Az újat. A nekünk valót. Az elszánt újat-akarás pátosza csendül ki a Terra incogniták, Prometheus, Ki törte az utat?, Álmok álmodója képgazdag soraiból. Az utóbbi kérdésére akár maga is választ adhatna, már látja a héroszt, „A diadalmas új lantverőt." A vers modellje Ady Endre. Feltevésünket bizonyossá teszi a Szeretném, ha szeretnének c. Ady-kötetről írt üdvözlése. Szándékosan kerüljük a kritika vagy a recenzió szót, mert az írás az esztétikai nézőpont mellőzésével csak a feltétlen hódolat szavait tartalmazza. (MIKLÓS, 1909) Hazai vers-látleletei is az Adyéhoz hasonlóak: A sírva vígadók hazája, Úton a közöny-vár felé. Az örök Őszből a zsibbadt szárnyú madarak Nyugatra vágynak. (Madarak költözése). Az ő vibráló tudatában is ropják a táncot az özvegy legények, neki is vannak éjszakai kísértetei. Ám mégis megszabadítja lelkét az adósság-tudat tehertételétől: „S várok valaki mást /alkuvón, gyáván, / Ki majd kipengeti egy csodahárfán / Az el nem énekelt zsoltárokat." (Dalok, amik meg nem születtek). A visszalépést, a költői szuverenitás feladását határozó attitűd egy másik, a kötet befejező versével kap nyomatékot. A Carmen lugubre ezekkel a sorokkal indul: Haldoklik bennem a rímek hada, A rövid nyarú, szárnyas álom. Haldoklik bennem, haldoklik a dal, De én halálát nem sajnálom. 366