A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

"nagy ember" képzetétől. Kultusza formálódásában viszont mégis fontos szerepet játszott ez a paradigma. Elég ha csak azokra a vitákra gondolunk, amelyek akörül forogtak, hogy kései versei korlélektani lenyomatoknak tekinthetők-e vagy esztétikailag teljesértékű művekről van-e szó. (TVERDOTA 1998, 161-171.) S az egész József Attila-kultusz arról (is) szól, hogy a költő sorsa és körülményei ellenében, a perifériára szorítottságból emelkedett a magyar irodalom klasszikusai közé. A szerzői szuverenitás tehát a kultusz konstitutív elemének látszik. Az emlékházak esetében az önmagát és a világot teremtő ember képe pedig szinte elkerülhetetlen, a megidézett mikrovilág minden eleme magán viseli lakója keze nyomát. így van ez az említett alkotóktól alkatilag és mentálisan is nagyban különböző Babits Esztergomi háza esetében is, ahol a nyaraló tornácán látható kézjegyek gazdagsága tovább fokozza a személyes tér teljességének érzetét. Mindez talán mindig így van, ha egy belakott, az egykor ott élt ember "szolgálatában" álló, funkciójukat e személyiségen keresztül elnyerő tárgyakkal berendezett térbe lépünk. Ekkor ugyanis már nem a tárgyak beszélnek, kiszakadnak abból a funkcionális rendszerből, amihez mint puszta, érintetlen tárgyak tartoztak, s belépnek abba a rendszerbe, amikor már használójuk beszél, pontosabban, az egykor volt használójuk helyett beszélnek. Funkcionális értéküket elveszítve az ilyen tárgyak már csak azért vannak, hogy "jelentsen[ek] valamit" (BAUDRILLARD 1987, 87.). Gyakorlati értékük lényegetlen, hangulatértékük viszont jelentősen megnő, s mögöttük fölsejlik egy korábbi élet emlékezete. Azért nem maga az "egyszer volt élet", mert a bemutatás, a kiállítás gesztusa épp az élet és az emlékezet közti különbséget jeleníti meg. Az irodalmi kultuszban csak az lehet kiállításra érdemes, ami már a múlthoz tartozik, aminek nincs közvetlen funkcionálisaktuális kapcsolódása a jelenhez. Ismeretes, hogy 1860-ban felvetődött az a gondolat, hogy Arany szülőházából még életében nemzeti ereklye legyen. (PRAZNOVSZKY 1998, 43-44.) Szokatlan és egyedülálló volt e gesztus, olyannyira, hogy nem is lett belőle semmi. Ugyanígy nemtetszést váltott ki, mikor Mikszáth 1883-ban verses életrajzot írt a világhódító Jókairól, aki akkor 58 éves volt. Még Gyulai is azt írta róla, hogy "meg nem foghatjuk, hogy Mikszáth, aki néhány sikerült rajzával méltán magára vonta a közönség figyelmét, hogyan tudta ide alázni tollát.(...) Valóban, ha ez is jó könyv, úgy nem tudjuk, hogy mi a rossz."

25 A kultuszhoz ezek szerint tehát lezárt élet kell. S talán a zártságában kerek élet tudja csak a teljesség érzetét és a szuverenitás képzetét felkelteni, még ha maga a lezárás, a vég - ahogy József Attila esetében - tragikus is. A fentiek alapján első látásra joggal tűnhet úgy, hogy a posztszemiotikai szubjektumelméleteknek semmi keresni valójuk a kultusz háza táján. Hisz ezek a teóriák épp az ön- és világteremtő, szuverén személyiség eltűnése véglegességének a belátásából születtek. E személyiség eltűnésével számot vető elgondolások persze sok tekintetben különböznek egymástól, közösek viszont abban, hogy éppúgy elvetik az elidegenedéssel szemben is fenntartható autonómiaelképzeléseket, mint az öntudaton alapuló emberi lényeg transzhistorikus gondolatát. A szubjektum itt nem ura önmagának és a szerző nem uralhatja művei jelentését. Mind a kettő csak olyan pozíció, melyet a társadalmi-nyelvi diskurzusok kínálnak fel. Épp ezért a szubjektum öntudat általi önteremtése csak téves felismerés következménye. Ennek belátásához Althusserl jelentette az igazi fordulatot, aki szerint "a szubjektum mint olyan téves felismerés produktuma: az ideológiai interpelláció folyamata, amelynek során a szubjektum mint az ideológiai megszólítás címzettje "ismer magára" kétségtelenül nem más, mint egy rövidzárlat, egy "én már mindig megvoltam"típusú illúzió". (ZIZEK. 1994, 200.) A történeti folyamat cselekvő alanyának tekinteni magunkat csak káprázat. Az identitás eszerint nem más, mint különböző, számunkra nyelvileg/nyelvben adott megszólítások szubjektum-pozíciójának metszéspontja, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy 25 Idézi CSÁSZTVAY 1997, 61. 546