A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

dolgok új rendjébe, az értelmezett dolgok világába tartoznak, hanem prezentálja magát azt világértelmezést is, amelyben bizonyos tárgyak a relikviák rangjára emelkedhetnek. A rendezetlen, tárgyakat egymásra halmozó kincsestártól, a múzeum egyik ősétől így jutunk el megint a szentélyig, amely nem pusztán a szentség, hanem a hittételek kinyilatkoztatásának is tere. Egy lényegi különbség azonban mégsem teszi lehetővé, hogy egyenlőségjelet tegyünk a Petőfi Ház két kiállítása közé. Az elsőnél még sokkal inkább érződik a múzeum kincstárjellege, a kiállítás ömlesztett formája mintha azt mutatná, hogy még jobban rá mertek hagyatkozni a tárgyak beszédére és jobban bíztak azok érzelmi hatásában mint a másik, mely a tárgyak beszédét is totálisan ellenőrizni akarta. A kiállítás "rendezőinek" legitimációs bizonytalanságát mégis elárulja, hogy szükségük van a "maguktól beszélő" tárgyakra. Vélhetően azért, hogy földi hatalmukat "égi szentségekkel" is alátámasszák. Többek között Dávidházi Péter mutatott rá Petőfi hatalmi kisajátítását elemző írásában, hogy a hatalmon lévőknek szükségük volt erre a legitimáló övezetre. (Uo.) Jól ráéreztek az irodalmi kultuszban eredendően benne rejlő önkultuszra, vagyis arra, hogy "az érték az ereklyéről 'átsiklik' az ereklyetartóra" (BAUDRILLARD 1987, 94.). Az irodalmi kultuszt ébren tartó kiállításoknak, gyűjteményeknek és emlékhelyeknek még egy vonását kell kiemelnünk. Még pedig azt, hogy ezek a kulturális intézmények az irodalmi kommunikáció egészén belül (könyvkiadás, folyóiratok, kritikaírás, értelemezői közösségek stb.) relatíve konzervatív elemként jelennek meg. (BARTHEL 1989, 10.) Ez persze elsősorban alapfunkciójukból következik, vagyis abból, hogy elsődleges feladatuk a megőrzés. Az irodalmi gyűjtemények raktáraiba bekerült hagyatékok elkerülhetetlen sorsa, hogy - az alkotó életművének tényleges esztétikai értékétől függetlenül - megőrződnek a későbbi korok számára. E konzervativizmus az irodalmi kommunikációban addig nem érzékelhető, míg e hagyatékokat mint történeti dokumentumokat tartják számon. De rögtön fontossá és jelentésképző szerepűvé válik, mihelyt a különböző irodalmi kiállítások tárgyaként megjelenve a recepciós folyamatokra is hat. A gyűjtés és az őrzés maga nem, de a kiállítás már jelentős szerepet játszhat egy-egy életmű körül zajló értékelési vitákban, hisz a kiállítás a fentiekből következően gyakran már a puszta bemutatással is kanonizáltnak és az esztétikai hatás tekintetében elevennek mutatja az irodalmi hagyatékokat vagy annak egy részét. Ráadásul kritikai szempontú kiállítás szinte elképzelhetetlen, kritika és kiállítás egymással ellentétes fogalmak, ahogy a józanabb, mértéktartóbb ítéletekkel élő kritika és a kritikai fenntartásokat felfüggesztő kultikus befogadásmód. Itt ragadható meg leginkább az irodalmi múzeumok és emlékhelyek konzervatív vonása. Általános tapasztalat ugyanis, hogy a kiállítások nem nagyon követik az irodalom rendjének folytonos alakulását. Bármilyen nagyot is eshet egy író az irodalmi "ranglistán", bármennyire kicsinek vagy korhoz kötöttnek tűnjön is művei hatáspotenciálja, a neki szentelt kiállítások legtöbbször ekkor is fennmaradnak. A balmazújvárosi Veres Péter emlékház kiállítása például hosszú ideig mit sem változott attól, hogy az író alakjából mára leginkább csak a politikus maradt meg. Már önmagában az intézmények fennmaradásra való törekvése is elegendő érdek ehhez. De nem kell feltétlenül csak a kultusz papjainak hatalmi igényeire gondolnunk, noha kétségtelen fontos ható tényező, elég ha belátjuk, milyen sok ember életét érinti, esetleg meg is határozza az irodalmi kultusz gépezete. Hányan élnek meg belőle, vagy legalábbis hány ember számára biztosít megélhetést: az intézményesített kultusz vezetőitől kezdve, a kegyhelyek alkalmazottain, a kegytárgyak árusain, a nyomdászokon át egészen a koszorú készítőjéig, s még sokáig követhetnénk a kapcsolódás láncszemeit. A kiterjedt intézményes hálózattal rendelkező kultuszok az ideológiai-eszmei szálak mellett tehát elemibb és triviálisabb módon is kapcsolódnak a társadalom szövetébe. A hatástörténeti folyamatban előálló esztétikai értékelés és a kiállítás kultikus természete közti feszültségben mutatkozik meg igazán az irodalmi emlékhelyek és prezentációk konzervati544