A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)
Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum
A legitimációs és az ideológiai törekvések különösen akkor láthatók világosan, ha a kiállítás valamely didaktikus ikonológiai program 23 szerint épül fel. Jóllehet igaz, hogy "ein Ding wird zu einem Objekt unserer Wahrnehmung, Betrachtung und Reflexion, wenn mit ihm eine 'Geschichte' verbunden ist" 24 , de amikor a kiállítás egy szigorúan célirányos logika szerint rendezi el a tárgyakat és az adatokat helyet sem hagyva az egyéni aktivitásnak, akkor már pusztán a jelentés birtoklására való igény miatt eleve ideológiai képződménynek tűnik. E kiállítási mód központi eleme nem a relikvia, hanem a (múzeum eredeti célját is jelentő) nevelői szándék, mely a megértésnek egy meglehetősen sematikus jelelmélettel megalapozott felfogására épül. Azt feltételezi és adott esetben azt is követeli ugyanis, hogy az üzenet küldőjének és befogadójának kódja tökéletesen fedje egymást. Lényegében tehát nem másra szólítja fel a látogatót, minthogy mondjon le az egyéni jelentésadásról, s rendelje alá magát egy kész, rögzített jelentésnek. Néha mindezt a bemutatott tények tudományos objektivitására mint végső instanciára való hivatkozással teszi, néha nyíltan bizonyos világnézeti elvek magasabbrendűsége a hivatkozási alap. A didaktikusság, ideológia és legitimáció összefonódása jól látható a Petőfi Ház 1948 utáni kiállításán. Ekkor az addig autentikus, tehát önértékkel bíró tárgyak puszta eszközzé, adalékká váltak egy diktatúra felé törekvő párt ideológiai-nevelési programját reprezentáló kiállításban. Eltüntetik a ház neogót díszeit, amelyek között - a Magyar Nap riportere szerint - "a nép és a szabadság költőjének gyújtó szelleme nem kapott otthont". "Az új kultusz stílusa: a terem főfalán egyetlen hatalmas fotónagyítás látható a Petőfí-dagerrotípiáról, mellette a falon a forradalmi versek kéziratainak nagyításait függesztik fel." (KALLA 1994b, 88.) A cél teljesen világos: egyetlen, kizárólagos érvényre jogot formáló elbeszélésbe kényszeríteni a látogatót, abba az elbeszélésbe, amelyet az uralkodó párt beszélt el Petőfiről, pontosabban Petőfi kapcsán arról a világról, amit mint egyetlen lehetőséget állított a társadalom tagjai elé. A didaktikusság túlsúlya azonban nem egyszerűen a politikai rendszer sajátosságaiból ered, hanem az irodalmi emlékhelyeket és kiállításokat általánosan jellemző vonásból. (LANGE-GREVE 1995, vö. BARTHEL 1989) A diktatórikus törekvések számára csak jól jön, hogy az irodalmi kiállítások és az irodalmi kultuszok passzív magatartást várnak el a befogadótól, ill. azt, hogy úgy tekintsen a múzeumra, mint világi templomra, szentélyre, ahol az egyetlen lehetséges magatartás a feltétlen önátadás és valamiféle aszketizmus, ami annyit tesz, hogy egy eszményi hős kultusza érdekében készek vagyunk feláldozni egyéni örömeinket, érdekeinket és tapasztalatainkat. Ahelyett például, hogy szabadon élveznénk vagy épp nem élveznénk Jókai regényeit, inkább unalomig ismételt sémákhoz igazítjuk véleményünket, befagyasztva a jelölőkjátékát, (vö. SZILASI 1997) A fentiek egyben azt is megmutatják, hogy a didaktikus program szerint felépített kiállítás, bár látszólag eszközzé degradálja a relikviákat, ugyanarra a hatásra törekszik, mint e tárgyak autenticitását előtétbe állító: száműzni az egyéni jelentésadást. Jól látható ebből, hogy mindenféle hatalom legitimitása biztosítása érdekében szívesen fordul olyan nyelvhez, történetekhez és tárgyakhoz, melyek segítségével a "transzcendens szférájába vezetheti vissza genealógiáját". (DÁVIDHÁZI 1990, 358.) Az 1948 utáni kiállítás ugyanúgy a relikviák rangjára akarta emelni tárgyait, feltétlen hatás elérésére törekedett. Ezzel egyben újra igazolva láthatjuk azt is, hogy az autenticitás nem magához a tárgyhoz tartozik, hanem ítélet eredménye. S mint minden ilyen értékelő aktus, ez is világértelmezés függvénye. Nem egyszerűen azt mondja tehát, hogy e tárgyak a 23 Wallach és Duncan az ikonológiai program kifejezést a múzeumok azon építészeti vonásainak megjelölésére használták, amelyek meghatározott magatartásra késztetik a látogatót. De alkalmasnak és célszerűnek tűnik a fogalmat magára a kiállításra is alkalmazni. Hisz a nevelői szándékú kiállítások is meghatározott útvonalat és magatartás írnak elő a látogatók számára. WALLACH - DUNCAN 1986, 220. 24 Susanne Lange-Greve idézi Bazon Brockot. LANGE-GREVE: i.m. 4. 543
