A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

tatos gondozásából, szent idők megünnepléséből, szertartásokon való részvételből, és életszabályozó előírások betartásának igyekezetéből áll; mint nyelvhasználat pedig túlnyomórészt olyan (magasztaló) kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód." (DÁVIDHÁZI 1989, 5.) Geertz pedig úgy tekinti az ideológiát, mit a kultúra apologetikus dimenzióját, amelyet elkötelezett attitűd, szuggesztív, szónoki stílus jellemez. (GEERTZ 1994b, 60.) A két leírás összevetése szemléletesen mutatja a kultusz és az ideológia közelségét és sejteti funkcionális rokonságukat. Összehasonlításukból rögtön fény derül arra, hogy mind az ideológia, mind pedig a kultusz a kultúra azon szeletéhez tartoznak, melyek feladata hitek, vágyak és értékminták megalkotása, formalizálása és védelmezése. Vagyis az értelmi világok s a hozzájuk tartozók identitása stabilitásának biztosítása és intézményeik fentartásához fűződő érdekek legitimálása. Az ideológia nemcsak a hatalom kérdését érinti, hisz minden tudás létbeágyazott, részleges tudás, vagyis a mannheimi értelemben vett ideologikus tudás. Nincs olyan értelemzés és valóságkonstrukció, mely a közös értelmi világhoz semleges pozícióból közeledhetne. Erre figyelmeztet Ricoeur is: "Tiszta, előítélettől mentes irodalmi gondolkozás nem létezik, a színvonalas műveket fogyasztó publikum vélekedésrendszere, elvárásegyüttese, értékválasztása nagyon is preformált. A reprezentatív irodalomszemlélet alaptéziseit szolgáltató kritika bizony alapvetően hat az elvárási horizontra és ezen keresztül a megszülető művek karakterére is." (RICOEUR 1987b, 324-325.) A társadalom egészét átfogó közös, általánosan kötelezőnek gondolt értelmi világ ezért tagolódik alárendelt értelmi világokra (BERGER-LUCKMANN 1975.), értelmezői közösségekre. Hogy ki melyik szimbolikus világhoz tartozónak vallja magát, melyik ideológiát érzi magáénak, azt azonban nem valamiféle abszolút szükségszerűség determinálja. Ahogy Berger és Luckmann rámutatnak, a választás "véletlenek találkozásából is származhat" (Uo. 153.). Ennek ellenére két determináns feltétlen kiemelésre érdemes. Az egyik a társadalmi helyzet, az ebből következő érdekek, a másik pedig az elsajátított tudásanyag. E kettő együttes hatása miatt mondható, hogy "nem egyszerűen érdekek állnak egymással szemben, hanem világképek harcolnak világképekkel" (KARÁCSONY 1995b, 45.), kultuszok kultuszokkal. A fentiek összefüggésében érdemes még néhány vonással árnyalni a kultuszról eddig mondottakat. Az egyik a kultusz identifikációs és legitimációs szerepével függ össze, pontosabban azzal a sajátosságával, hogy egyfelől nagyon világossá és markánssá teszi az értelmi világok határait, vagyis elismeri részlegességét, másfelől - különösen az intézményülés időszakától kezdve - a közös értelmi világ egésze képviselőjének nyilvánítja magát. Az alkotók és kultuszaik közti választás így morális kérdésként jelenik meg. Amikor azt mondja, hogy válasszunk a népnemzeti iskola normái és Ady között, vagy Ady és Kassák (CSAPLÁR 1994, 117.) között, akkor ez azt jelenti, hogy az igaz, örökérvényű és a hamis, időleges között kell választani. A kérdést azért merülhet fel így, mert - ahogy a retorikai nyelv kapcsán is láttuk - részben az igaz melletti eleve adott elkötelezettségre hivatkozik, részben az egyéni érdekekről - ideértve az egyéni jelentésadás igényét és az ízlést is - való lemondásra. A választás e többletét jól mutatja, hogy a kultusz hősei egyszer isteni, másszor diabolikus figuraként jelenhetnek meg. E választási helyzet kiéleződése különösen az intézményesülés időszakától jellemző, vagyis akkortól, amikor már nemcsak szentélyek állnak a kultusz szolgálatába, hanem hivatalok, vagyis mikor a papok mellett megjelennek a hivatalnokok. Minden kommentár nélkül is beszédes talán a Kisfaludy Társaság vezetőinek névsora: az alapítótagok között találjuk Bajza Józsefet, Czuczur Gergelyt, Jósika Miklóst, Kölcsey Ferencet, Toldy Ferencet, Vörösmarty Mihályt, 1860-tól Eötvös, Arany, Greguss Ágost igazgatása alatt működik, 1879-től Gyulai Pál az elnök, aztán 1900-től Beöthy Zsolt, s végül Berzeviczy Albert. A társaság története hasonló tanulsággal szolgál, mint 535