A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

a közösségek és az egyének jelentést tulajdonítsanak életüknek, de egyben el is rejtik a társadalom tagjai elől, hogy értelmi világuk önmaguk által teremtett, vagyis az intézmények igyekeznek elfeledtetni "azt a képességüket, hogy képzeletbeli intézményeket hozzanak létre". (Uo. 101-102.) Ebből egyrészt az következik, hogy nemcsak a kultuszt alapozzák meg az önlegitimáció aktusai, noha esetükben ez sokkal inkább látható. Másrészt arra is rámutathatunk, hogy az önteremtés idővel az önfenntartásba csap át, s az intézmények még akkor is fennmaradhatnak, ha a külső szemlélő szemében már régen elveszítették eredeti funkciójukat és használhatóságukat. Ez történt a Kisfaludy Társasággal, a Petőfi Társasággal, s a többször emlegette Csokonai Körrel is, s valamennyi intézményesített kultusszal. Harmadrészt Castriodus elmélete annak a belátást is lehetővé teszi, hogy a kultusz esetében nem feltétlenül csak társadalmi vagy hatalmi érdekekről van szó. Hanem arról is, amit antropológiai érdeknek nevezhetünk. Ez éppúgy magába foglalja az ember biztonságérzet-szükségletét, az életvilág állandóságának igényét, mint a nagyság utáni vágyat. Az előbbit jól példázhatja Vargha Gyula esete. 1928-as tagválasztáson Ravasz László Babits Mihályt ajánlotta a költői helyre, Vargha Gyula pedig Gyallay Domokost. Amikor kiderült, hogy a tagok inkább Babits megválasztása mellett vannak, Vargha lemondott elnöki tisztéről, azzal az indokkal, hogy "nem akarja feldúlni a Társaság belső békéjét", s hogy "azt az irányt, melyhez a Társaság többsége csatlakozni látszik, sem erkölcsi, sem hazafias érzésével összeegyeztetni nem tudja" (Kéky 1936, 248.). Varghának tehát Babits taggá választása esetén radikális módon módosítania kellett volna értelmi világát, ez a változtatás azonban alapjaiban rengette volna meg identitását. Kénytelen lett volna magára úgy tekinteni, mint a múlt érdektelen, jövő nélküli szeletének képviselőjére. Az antropológiai érdek szem előtt tartása azért is lehet fontos, hogy a kultusz papjaira ne mint komikus, nevetséges figurákra tekintsünk, s ezzel rögtön rövidre zárjuk értelmezésünket. A megértés feltétele ugyanis, hogy tárgya megőrizze másságát. Ez esetünkben többek között azt jelenti, hogy nem vonhatjuk kétségbe a kultuszban résztvevők hitét. Ami pedig a nagyság utáni vágyat illeti, ez minden irodalmi kultusz eredetéhez visz vissza bennünket. E kultuszok ugyanis a polgárosodás termékei, "az ember magataremtette (társadalmi) értékeinek és az értékeket létrehozóknak" teremtenek helyet "a homogén nemzeti emlékezetben csakúgy, mint a polgári nemzet létrejöttében: a kultikus személyek és eszmék jelentik az új társadalmi réteg kohéziós erejét, azonosságtudatát, kapcsolatainak alapját" (KESERŰ 1994, 43.). Vagyis a kultusz végül is mindig "nagy ember"-rel szembesít bennünket, aki "cselekedetei és tehetsége révén lett naggyá" (Uo. 36.). E ponton ragadható meg talán leginkább a kultusz kétarcúsága. Egyfelől az alkotó "nagy ember"-re tekint, másfelől gátolja a teremtő tetteket. Nem lehet véletlen, hogy oly sok kistehetségű ember fordult kompenzációs igénnyel a kultuszhoz, s az sem, hogy gyakran (például a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság esetében) államilag-hatalmilag megalapozott legitimációba fordul át az értékek tudatán alapuló önlegitimáció. IRODALMI KULTUSZ ÉS IDEOLÓGIA Talán az eddigiekből is világosan kitűnt, milyen mélyen átjárják a kultuszokat a legitimáció és az identitás-teremtés/őrzés mechanizmusai. Ezért is lehet kitűnő terep az ideológiák számára, hisz ezek funkciója is egyrészt valamely értelmi világ és rendszer legitimálása, másrészt az egyéni identitás stabilitásának biztosítása. Nem szükséges, hogy felidézzük az ideológia fogalmának történeti változásait, mint ahogy az sem, hogy megpróbáljuk összevetni és összehangolni a különböző ideológia-felfogásokat. Ezek eltérést jórészt az magyarázza, hogy az ideológia lokalizálhatósága tekintetében nincs konszenzus. 533