A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

nálatra kényszeríti. Az eddigieknél közelebbi példát véve, ez történet akkor, amikor Kálmán C. György a Nagy László-kép rekanonizációját indítványozta. Maga is kultikusan cselekszik, amikor a totális meg-nem-értés álláspontjára helyezkedik, s amikor e költészet kanonizációját kísérő jelentésfixálással szemben kategorikusan állítja, hogy Nagy László lírájából egyáltalán nem nyerhető számunkra való jelentés. Hitvitába keveredik. írásunk e részének zárásaként érdemes talán még egy kérdésre kitérnünk. Az életvilág és a rájuk épített értelmi világ zavarairól, az értelmi kiüresedésről vagy a közösségi integráció problémájáról a Kisfaludy Társaság kapcsán tettünk már említést, s később is lesz még róla szó. Most arra térek ki röviden, hogy a kultuszok köré épített értelmi világ milyen rombolást eredményezhet a személyiségben. Ezt példázza Oláh Gábor esete. Oláht kezdetben Ady Endrével együtt emlegették, egyrészt mint akiktől a magyar költészet megújítása várható, másrészt mint akiket tilos a diákoknak olvasni, hisz költészetük szétrombolja a diákság egészséges erkölcsi érzületét. Oláh a pesti egyetemi évek és egy rövid párizsi út kivételével soha nem mozdult ki Debrecenből. S bár ízlését és világképét sok tekintetben hatalmas szakadék választotta el a hivatalos irodalomeszményjegyében működő Csokonai Körtől (Debrecen helyi Kisfaludy Társasága), mégis e társaság lett vonatkoztatási csoportja. A Csokonai Körrel ill. az általuk kultikusan tisztelt, de egyre inkább kiüresedő népnemzeti eszmékkel és eszményekkel határozta meg és mérte önmagát, noha érzékelte, hogy tehetsége és műveltsége jóval meghaladja a kör tagjaiét. Mivel a mérce egyre érvénytelenebb és egyre kevésbé valóságos volt, így maga Oláh is kizáródott mind a társadalom közös értelmi világából (Adytól vagy a Nyugattól éppúgy távol volt, mint Rákosi Jenőtől vagy a hivatalos irodalom többi képviselőjétől), mind pedig a helyi alárendelt értelmi világokból (gyűlölte, átkozta Debrecent és tanárkollégáit). Élete és világa egyre fiktívebbé vált, egyre inkább csak az általa elképzelt világban érezte magát otthon, ahol ő a világ legnagyobb költője és ő mondja ki az emberiség számára a legfontosabb igazságokat. S lassan a reális világot is műalkotásnak látta, úgy viselkedett, mintha egy regényből lépett volna elő. Minden cselekedete és mondata különös jelentést hordozott, regényekbe illő események történtek vele. A művészien megalkotott, fiktív világ volt számára az igazi, s naplójában ezt örökítette meg. Élete vége felé - az üldözési mánia és a depresszió szinte teljesen eluralkodott rajta - egyre gyakoribb az a tragikus felismerése, hogy az általa igaznak hitt fiktív világ hazugság. Amit innét nézve az is igazol, hogy neve és művei szinte teljesen a feledésbe merültek. Sorsát nagy mértékben az határozta meg, hogy egy értelmét veszített, kiüresedett értelmi világhoz kötötte életét. A valóságvesztés fiktív, mert csak önmagán alapuló, önmaga által megalapozott élettel, pszichéje megbetegedésével bosszulta meg magát.

13 IRODALMI KULTUSZ ÉS KÁNON Gondolatmenetünk e pontján célszerű kitérni a kultusz és a kánon viszonyának a kérdéséhez. A tisztánlátás meglehetősen nehéz, hiányoznak például az empirikus kutatások. Ennek ellenére a téma érintése megkerülhetetlen, hisz a kettő szoros kapcsolata kimondatlanul is ott lapul kultuszkutatások értelmezési előfeltételei között. Ha a kánont úgy tekintjük, hogy azt határozza meg, "milyen kulturális termékeknek van meg nem kérdőjelezhető értéke valamely értelmezői közösség számára" (SZEGEDY-MASZÁK 1992, 120.), akkor úgy tűnik, kultusz és kánon szinonim fogalmak. Ezt erősíti az is, hogy "a kánonok döntő szerepet játszanak a közösségek azonosságának" megteremtésében és fenntartásában. (Uo. 126.) Ha viszont arról beszélünk, hogy kánon minden 13 Részletesebben: LAKNER 1995. 529