A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Muzeológia - Várhelyi Ilona: Egy életmű mozaikjai. Beszélgetés Niklai Ádám munkásságáról

K. V. I. Még Bényei Józsefnek adjunk szót! B. J. Muszáj annyit elmondanom a forradalom szellemi előkészítéséről, hogy amikor még egyetemista voltam, nyomon tudtuk követni Benjámin László, Nagy László, Juhász Ferenc költészetében. Láttuk, ahogyan bennük felgyűlt egy történelmi tapaztalat, és azt a történelmi tapasztalatot új formában, új módon tudták kimondani. Illyés Gyulának nem csak a zsarnokságról írott verse ilyen, hanem a Kézfogások egész kötete. Tehát ez megvan a magyar költészetben, attól a vitától kezdve, amely az Irodalmi Újságban valamikor a pesszimista versekről elkezdődött, attól kezdve teljesen folyamatosan kimutatható az a szellemi előkészítés. K. E. És Kassákot se felejtsük el! Csak nem publikálhattak... K. V. I. Visszatérve Niklai Ádám költészetéhez, személyéhez: én nem szóltam eddig, pedig nagyon régóta ismerem Ádámot, még Miskolcról. Van is egy kézírásos verse azokból a szép, TITbeli időkből. Valóban egy eleven művészeti életnek lehetett alkotó részese ő is. A 60-as évek elején, amikor már Bihari Sándor visszajött, Ladányi is odakeveredett, és ott volt Kondor Béla is, a képzőművészeti, zenei élet is fölpezsdült. Nyitott, jó szellemi élet eredményezte a Napjaink születését. Aztán valahogy ott is kicsit visszazárult minden. Amikor én idejöttem egyetemre Debrecenbe, ahol a műszaki Miskolcnál élénkebb szellemi pezsgést reméltem, itt egy zárt világot, Miskolcot meg sem közelítő irodalmi életet találtam. Azt hittem eleinte, hogy csak én nem tudok róla, de valahol biztos folyik az az élet. Ádámmal természetesen itt is összehozott a sors, olyannyira, hogy még a szülői értekezleteken is sokszor egy padban ültünk, lévén a fiaink 10 éven át osztálytársak. Mivel a tájegység is összeköt minket, ahonnan származunk, és bizonyos értelemben származásbeli sorsközösség is, mi nagyon jól megértettük egymást. Hadd mondjak el most befejezésül egy költészetére és emberi mivoltára is jellemző kis epizódot. Itt az Irodalmi Múzeumban, a szobámban beszélgetve, az egyik utolsó találkozásunk alkalmával fejtette ki Ádám „az elbugrisodás elméletét". Rendkívül tragikusan élte meg azt a szint- és stíluskülönbséget, amiről itt szó volt a beszélgetésben. Azt, hogy az értelmiség nem ismer önmagára ebben a világban és nem is nagyon találja helyét, ideológiailag így-úgy kompromittálódik, és akkor, mintegy menekülésként fölveszi a népszerű, frekventált rétegek magatartását, ami viszont primitív látszatidentitást alakít ki, tehát nem a természetes és a normális viselkedést és stílust, hanem a vágyottnál sokkal rosszabb, csúnyább és gonoszabb mentalitást. S miután így sem érvényesül, lezüllik az értelmiség. Igazinak hiszi azt, amit álruhaként, álarcként öltött magára. Ezt nevezte Ádám a nemzet elbugrisodásának. Úgy érzem, hogy ő ettől végtelenül elhatárolódott. Nagyon sok irónia, nagyon sok keserű humor fűződik ehhez a gondolathoz. Mert bár álruhákat ő is használt, de tudta, hogy az nem az igazi, ezért azokban is megmaradt „úriembernek". Költői fölénye átfénylett alkoholos jelmezén. Ádám otthon volt az Irodalmi Múzeumban. Sokszor bejött panaszkodni, dicsekedni. Szép költői estje volt életében, s emlékezetes műsor halála után. Hagyatéka polcokon áll. Talán valakit valamikor még érdekelni fog. Egy Niklai verssel búcsúzzunk el most egymástól, abban a reményben, hogy ez egy termékeny beszélgetés volt, aminek a feldolgozásához talán egy kis idő szükséges. Úgy érzem, hogy nagyon fontos és előre vivő gondolatok vetődtek fel. Szeretném megköszönni ezt a termékenységet a meghívott beszélgetőpartnereinknek, Komoróczy Emőkének, Kiss Tamásnak, Bényei Józsefnek és Kabdebó Lórántnak. Azt hiszem el kell kezdenünk Niklai Ádám helyének keresését magunkban is. Országos vásár 462