A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Muzeológia - Várhelyi Ilona: Egy életmű mozaikjai. Beszélgetés Niklai Ádám munkásságáról

farag tovább, s mér majd a léc - a holt fogása fénylik át új tenyerekbe: így hát nyugodhat, békén szenderegve a karon, mit művéért elhagyott. S az asszony? 0, minden-értő alázat! Bár bent a lélek gyűrött, mint e köntös: a mindenség nyugalma leng köré. Arcáról, lásd, lassan lehull a bánat: ki elment, immár visszatért az ölhöz. Halottan? Él! Él újra - mert övé. Ebből a versből tudtam meg, hogy ez az ismeretlen költő mindent tud. A szonett, tudniillik, mint az előbb mondtam, ezerarcú ugyan, de benne nyilvánul meg igazán a költői tehetség, a költői látásmód. Amikor ez a vers megérkeztt hozzám - az Alföld lírai rovatának a szerkesztője voltam megvallom őszintén, Rilkére gondoltam, az Archaikus torzóra. Valahogy a gesztus, a helyzet hasonló, de új a látásmód. Nem akarom elemezni ezt a verset. A továbbiakban aztán barátommá lett Ádám. Marika, Komoróczyné, Emőkének az édesanyja - nekem kolléganőm volt - elhozta Ádámot Debrecenbe. Mindent tudtam róla, azt is, hogy Zech Colbert Ádám az igazi neve. Egyszer ugyanis a verseket Komoróczyék által kaptam, talán 1961ben, és feladóként ez a név volt a borítékra írva. Nem érdekelt engem, szerintem nincsenek nagy költők és kis költők, szép versek vannak. Ettől kezdve aztán hoztam a verseit. Az 1960-as években 60 verset közöltünk tőle, az 1970-es években 40, az 1980-as években pedig 20 verse jelent meg az Alföldben, tehát bőségesen közöltük mint költőt. Az az érzésem, hogy őneki Debrecen idegen világ volt. A személyiségéhez is hozzá tartozott ez a tartózkodás. Nem tudom, hogy Kazincbarcikán, Miskolcon, Kassán, Budapesten hogy s mint viszonyult társadalmilag emberekhez, mi valójában nagyon lassan oldódtunk fel, zárkózott ember volt. Nekem az a véleményem, bár én mindent megtettem azért, hogy személyileg is kapcsolódjunk, de ez azért is volt nagyon nehéz, mert ő nagy szenvedésekből jött ide, hiába. Volt egy nagy hendikepje, talán a betegsége miatt is. Mikor is volt ő a Mátrában, kórházban? M. É. 1958-59-ben. Akkor gyógyult. K. T. Akkor gyógyult. Elkésett! Ez volt a nagy baj. Niklai Ádám, ezt merem állítani, nemzedéke egyik jelentős költője volt. Már mondtam, hogy mindent tudott, köszönheti ezt, nyilvánvaló, a bencés és premontrei atyáknak, akik őt megtanították, mert fiatal gyermekkorában már tudtommal verselt. M. É. Bocsánat, hogy közbeszólok, egyetlenegyet írt, egyet, egészen kisgyermek, 11 éves korában. K. T. Egy ember, mintha Zeusz koponyájából ugrott volna ki! Nem, én ezt nem tudtam sohasem elfogadni. Egész biztos írt verseket! M. É. Novellákat. 449