A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Muzeológia - Várhelyi Ilona: Egy életmű mozaikjai. Beszélgetés Niklai Ádám munkásságáról

K. T. Hogyne írt volna verseket közben is, csak letagadta! Olyan disztichonokat írt, olyan hexametereket, klasszikus, anakreoni, alkaioszi verseket, hogy engedelmet kérek, de azokat azért még a derék kassai bencés vagy premontrei tanár urak se tudták annyira beleverni. De mindegy: művész volt ő, jelentős művész volt. K. V. I. Folytassuk Bényei József emlékeivel! B. J. Mielőtt a harmadik felteendő kérdésre is megadnánk a választ, szeretnénk visszatérni az elsőhöz, a személyes emlékekhez. Szeretnénk vitatkozni Tamás bácsival egy dologban. Személyes emlék ez, de nem titok, hogy délutánokat, estéket aludt át a lakásomon, amikor Debrecenbe került, mert éppen az alkohol volt a legjobb barátja. Akkor azért összebarátkoztunk, vagy akkor legalább kezdtük keresni egymást. Személyes emlékként az maradt meg bennem leginkább, hogy mennyire örült annak, hogy a Hajdú-Bihari Naplóhoz havi 200 Ft-os tiszteletdíjjal verslektorként szerződtettem, mert bele tudott szólni abba, ami érték. Meg tudta határozni, saját mércéit tudta alkalmazni. Vagy az jut még eszembe, hogy el tudtam intézni, hogy szerződjenek a Horatio című drámájára. Dramaturg voltam akkor a színházban és máig tragikusnak érzem, hogy később, mikor igazgató lettem, nem tudtam elintézni, hogy bemutassuk a Horatio című drámáját. Tudom, hogy mennyire szerette, tudom, úgy érezte, hogy élete főművét alkotta meg ezzel. Ádám alakja leginkább úgy jelenik meg előttem, ahogy mindig kicsit keserűen, furcsa szájtartással az érték sorvadását fájlalja, és a pitiségek, a rohadékságok ellen lázong. Indulatai voltak, dühe soha. Az indulatai mindig nemes indulatok voltak, tiszta indulatok. Ennyit a személyes emlékekről. Tamás bácsival miben vitatkoznék? Már elnézést kérek, Niklai Ádám soha az életben nem lett debreceni költő. Niklai Ádám soha nem fogadta el azt a fajta debreceniséget, amit a régi debreceniek, tehát, amit a Kollégium és a Nagytemplom kisugárzott hatásából konzervatívnak érzünk. A debreceni költő sírfelirata engem igazol. Azt egy cikkemben idéztem, most egy másik vers bizonyítékot szeretnék idézni. Hagyományos szonett Fájt. S néha bosszankodom még. Holott röhögnöm kell, ha arra gondolok, mint hagy magamra engem is a bajban ez óriás kisváros: akár a hajdan itt élt poétákat. (Hogy mennyi baj van velük! - sírjukban, a viráglalanban sem nyugszanak.) A hivatalnokok zsémbelnek is, hogy „micsoda dolog"! Igen, röhögnöm kell a hagyományon mi mást tegyek? Azt akarom: ne fájjon... Ettől ugyan nem-lévő asztalomra nem huppan kenyér, s nem susszan szalonna de tán nevetve, könnyebb lesz kivárnom, míg biztos létet s lakást ad halálom. 450