A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Művelődés- és irodalomtörténet - Várhelyi Ilona: A sírhant mint motívum Kölcsey lírájában

Majd körbe gyűlve énekelnek A nimfák síromon, Ha a magos hold andalogva Süt arra fényivel, Köztök lebegve fogja lelkem Hallgatni dalokat. Az világosan kitűnik e sorokból, hogy az így felfogott halál a lelket inkább felüdíti, mint gyötri. A lélek életének valami földöntúli tiszta szépségben van része. Ez a képzet jelenti Kölcsey túlvilágról alkotott felfogásának alaprétegét. Még inkább idillikus színpadra helyeződik Az Areas (1809) sírhantja, ahol a klasszicizáló díszletek között megjelenik a pásztorlány, a szerelem, Echo, s minden más elvárható bukolikus rekvizitum.

15 így a sírhant a gondtalan nyugalom klasszikus helye és klasszicista képe. A nyugalom és alvás könnyedsége lengi be a sír vágyképét A végnyúgalom (1810) c. versben. Óhajtom én hűs sírhalomban Aludni csendes éjemet, Szendergve boldog nyugalomban Leélvén kínos éltemet. Aludva sirom éjjelében Lágy nyugalom leng hamvamon, Mint leng zefír könnyű röptében Virító rózsabokrokon. A Kívánságban (1810) sincs másként, de ebben a spirituális idillben már a költői érdem túlvilágon kijáró jutalma a remény tárgya.

16 A tényszerű síroknál idézett Dayka-sír a költőkre vonatkozó általánosítást is tartalmaz az Andalgásokban: Fonjunk a küzdő Szent fejébe Nem hervadandó koszorút, Sírjának hűves éjjelébe Rózsák közt menjen biztos út. Az Egy ifjú sírján költője és géniusza általánosságban szintén tartalmazza Kölcsey túlvilági vágyait, a nyugalmat, álmot, szerelmet, elismerést, azaz nem kevesebbet, mint a halhatatlanságot.

17 A „nem hervadandó koszorú" ellentéte a múló tiszteletnek, az alkalmi kegyeletnek, tehát valamiképpen kárpótlás mindazért, ami hervadó, időleges, földi, emberi. 15 „Egykor sötét sír zár el engemet, / Lefolynak egykor dalaim, / Miként madárkák bájos éneke, / Ha éj borítja berkeink. /.../ Hiába sóhajt a pásztorleány! / Engem sötét gödör fedez. / Mirtuszt szór arra tájunk pásztora, / Kit Amor szent lánggal hevít. / Olvadva zengi majd zöld síromon / Szerelmeit s szerelmimet, / S nem fogja elfeledni berkinek / Szent éjiben Echó nevem. " 16 „Gyors enyészettel forog a jelenlét, /A dicső héroszt örök éj borítja, /Büszke márványán kihal a csudált név, / S fű lepi sírját. /.../ Rózsa sírdombján koszorús pohárral / Ihletett kéztől jut az énekesnek, / S nyúgoszik szentelt pora hűs lakában / Isteni álmot. // Adjad o Phoebus, nekem ezt jutalmul / Majd sötét éjben ha világom elhuny, /Adj te míg élek szeretett leánykát / Cypris, ölelnem. " 17 „Lengesz, hogy szelíden nyugodjék sírja homályán /A szeretett ifjú, genius! hála neked! / Myrtust s könynyeimet hozom itt hamvához elődbe," Illetve: „Semmi panaszt a Párca nem hall. Fáklyája lefordult. / Hades szent ligetén egykor elődbe siet. " 442