A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Művelődés- és irodalomtörténet - Várhelyi Ilona: A sírhant mint motívum Kölcsey lírájában

Várhelyi Ilona A SÍRHANT MINT MOTÍVUM KÖLCSEY LÍRÁJÁBAN A reformkori költészet bővelkedik a sírversekben. A néhány évtizeddel korábbi korszak lírájának szaporán sorjázó szentimentalista sírjai mellé méltán sorakoztathatok fel a XIX. századi líra romantikus sírhantjai és sírboltjai. Sőt, talán meg lehetne írni a sírhant-motívum egész irodalomtörténeti kiteljesedését, akár világirodalmi összefüggéseiben is. Most azonban a témát csak fölvillantom: az irodalmi ízlés sajátos tükröződését láthatjuk meg a magyar költészetben is, az egyéni lírai gyásztól a nemzeti katasztrófát idéző sírhalmokig, a szentimentalizmus holdfényes temetőitől a romantikus, gyászfátyolos fejfákig. Juliannáktól Laurákig, Etelkáktól Piroskákig, Mohácstól Aradig, sőt az „ysa pur es chomuv uogmuc"-tó\ napjaink lírai nekrológjáig. Kölcsey tényszerű és képszerű sírhantjairóX beszélve a „kultuszról" lesz szó, amivel egy költő kitünteti a sírhant képét. Miért ez a megkülönböztetés: tényszerű és képszerű? Mert Kölcsey magánélete gyászokkal terhes. Sok-sok családtagja sírja mellett állt, szülein, közeli rokonain kívül szerelmét, sőt a szerelem reményét is eltemette, nem is szólva irodalmi-baráti veszteségeiről. Szinte jelképértékű, hogy Kölcsey először Csokonai sírjánál találkozik az irodalmi élettel. Még nincs 15 éves, de már teljesen árva. Öt évesen elsiratta apját, két kishúgát, 11 évesen anyját és a jótevő nagyapai nagybácsit, az öreg Kölcsey Sámuelt, Élete nagy pillanata mégis Csokonai temetése, hiszen itt fogja fel, hogy a szellem nem temethető, s mintegy igazolásul látja a sírnál először Kazinczyt, akit aztán majd verssel is eltemet. Más esetben, pl. Berzsenyi halálakor is szembesül a költői érdem halhatatlanságával. Az ilyen konkrét gyászokat rejtik a tényszerű sírhantok, amelyek fel-felbukkannak lírájában. Ám vannak „emelkedettebb" sírhantjai is, amelyek költői képként vagy hatáselemként rejtőznek lírájának minden korszakában és rétegében. Ezek árulkodnak ízlésében a szentimentalizmus nyomairól, és ezek idézik elénk a romantika kísértő szellemeit, lebegő rémalakjait. Azokat a sírhantokat nevezem képszerűiknek, amelyeknek nem a konkrét tényük, nem a bennük hamvadó személy a fontos, hanem általánosabb, elvont jelentésük van. A felvilágosodás és reformkor, avagy a szentimentalizmus és romantika korszakának sajátosan kedvelt helye a temető. Ennek a babonákkal terhes, misztikus helynek borongós hangulata, csendje, nyugalma jól illik az elvágyódás életérzéséhez. Nem véletlen tehát, hogy a mollra hangolt Kölcsey-életmű preromantikus vagy poszt-szentimentalista rétegvizsgálatánál minduntalan sírhantokra bukkanunk. Még holdfényes virányból és hesperi rózsapályából sincs nagyobb bőség, mint a hamvvedrek fölé domboruló hantokból. Különösen korai verseiben gyakori kép ez a hervatag világ, de később sem ritkaság: az elmúlás vagy éppen a múlhatatlanság jeleként. A Kölcsey-versek vékonyka kötetét átlapozva 45 versben találkozunk a sírhant tényével vagy képével. Ez már önmagában is feltűnően nagy szám, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy az elmúlás gondolata világnézeti tartalmat is hordoz, föltétlenül figyelnünk kell a túlvilág küszöbére. 439