A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Hogyan és mivégre olvashatjuk ma Nagy Lászlót?

A kettősség azonban arról tanúskodik, hogy Nagy László érzékelte korfordulón vagyunk (Új évszak jön). Világ- és önértelmezését a kezdetektől az utolsó korszakáig alapvetően egy nagy, a megítélő, szolgálatelvű költői szerepet legitimáló emancipációs elbeszélés

63 határozta meg. Az hit, hogy megteremthető egy eszményi közösségi társadalom, ill. az ennek megfelelő etikus személyiség. Ez kezdetben a szocializmus politikai-társadalmi eszméjében öltöt testet, majd a későbbiek során morális követelménnyé, morális mérőeszközzé finomult. Domokos Mátyás így mutat rá ennek fontosságára: „Nem tudja, nem fogja soha megbocsátani a történelem napi gyakorlata és a szocialista embereszmény modellje közti diszharmóniát. És ez az eszmény Nagy László tulajdonképpeni „első mozgatója", amihez egzisztenciálisan odakötötte magát..."

64 Ez a költői világképét alakító eszmény iránymutató volt az emberi valóság valamennyi szférája számára, innét származtatható versbeszéde előíró, imperativ jellege és a valóságot az eszményhez mérő költői személyiség túlnövesztése is, aki a mitológia mediator típusú hőseihez hasonlóan közvetíteni tud a két létszféra között. A szerep és az értékek megalapozását, érvényességét az eszmény jövőbeli beteljesedéséből származtathatja, hisz a jelen csak ennek hiányáról adhat számot. Ezért jut nagy szerephez a verszárlatokban - néha indokolatlanul, a vers addigi logikájából nem következően - a remény, amelyet az a hit alapoz meg, hogy az eszmények megléte a szenvedések ellenére is igazolja a hozzá fűzött reményeket: „Szakad az ember veséje, / de az űrt álma belengi, / muszáj dicsőnek lenni, / nincs kegyelem". Költészete utolsó korszakában ez a hit rendült meg, ahogy a Délsziget nincs, a Rózsa-vitéznek rózsadombra, az Egzakt aszály c. versek egyértelműen mutatják. Az Ereklye c. verse pedig arról tanúskodik, hogy az így fenntartott remény nem meghaladása a valóságnak, még ha le is leplezi annak hazugságát, igénytelenségre csábító értékrendjét. A reményt sugalló látomások ugyanis itt nem szakadnak el attól a szituációtól, amiben megszülettek. A lírai szubjektum újra s újra rögzíti valós helyzetét: „nyitott szemem az éjben", majd „Nézem ereklyémet az ablak bitóján. Nyitt szemem a télben", s a verszázlatban: „Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben". A kétely legfőbb oka, hogy megoldhatatlannak látszik az a kérdés, hogyan őrizhető meg az eszmények tisztasága a valós világban. A jó vitéz vesztesége, a Vers egy pici guminadrágról c. költemények tanúsága szerint ez a kettő összeegyeztethetetlennek látszik, hisz az eszmények, az etikai értékek csak a társadalmi valóságba, társadalmi gyakorlatba való belépés előtt lehetnek tiszták, teljesek. Nagy László költői világában ugyanis a megvalósuló, ahogy a Zsoltár egyetlen is mutatja, elsősorban a szenny, a tisztátalanság, az értékek hiányának a világa. Ezért beszélhet Nyilassy Balázs joggal arról, hogy Nagy László verseiben természeti, társadalmi, emberi valóság elemei „csak mintegy járulékosan, önértékét elveszítve, a személyiség fölmagasodását szolgáló funkckóban vannak jelen.''''

65 A Nagy László-versek többsége az eszmény és a valóság ütközése határán születik, s mivel a kettő közötti választás a kiélezett vagy-vagy szerint történik, mindig általános érvényűnek tekintett határszituációban jelenik meg a lírai személyiség, aki azzal az igénnyel lép föl, hogy a befogadó jobbik felét képviselje, akinek az így megmutatkozó magatartásmintával kellene azonosulnia. Az általánosérvényűség megteremtésére egy a történelmi valóság fölött, vele szembenálló időtlen „én" helyesebben „mi„ áll. Azért lehet itt kollektív alanyról beszélni, mert a Nagy László-i lírai személyiség egy eszményi közösség képviselője, aki épp az eszményekhez való ragaszkodás, ill. a valóság megítélése tekintetében a befogadóval való közös összetartozásra apellál, a lírai személyiség veszélyeztetettségérzése a közös veszélyeztetettségre hívja fel a figyelmet. Az utolsó korszakban a nagy elbeszélés legitimáló erejével együtt a befogadónak, a közösség többi tagjának ez a versvilágban való egyértelmű bennfoglaltsága vált kérdésessé. A Medvezsoltárban még megalkotható, elővarázsolható ez a mintaadó lírai hős, de a Krónika-töredék már ennek lehetet63 Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. A posztmodern állapot... 69-81. 64 Domokos, A versben bujdosó... 70. 65 Nyilassy, i. m. 81. 435