A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Hogyan és mivégre olvashatjuk ma Nagy Lászlót?

lenségéről ad hírt: „Ilyen időről soha / nem csikorogtak atyák / a holnap kőikéinek / ilyen időről magam / vérhólyag-ajkú diák / dadoghatnék de kinek", vagy hasonlóan Ház c. verse is, melyben idegenségével, magányosságával és kifosztottságával kénytelen szembe nézni a lírai személyiség, a „kísérlet a bánat ellen" „nem sikerült". Ennek a képviseleti elvű, szociális szerepnek az ellehetetlenülésével párhuzamosan formálódik meg az a társadalmi szerepektől független „én", amelyről korábban beszéltem. Most ennek az „én"-nek hangsúlyozottan privát, személyes voltát szeretném kiemelni. Az Anteusz arról beszél, hogy a lírai személyiség már nem talál megnyugvást az eszmények képviselőjének, őrzőjének a szerepében, sőt a világ szennyétől való érintetlensége sem okoz már örömet a számára: „Örvendezhetnék, micsoda delej / térít el tőlük, de csak fájok." Csak a szociális indokoltságú szerepből kibújva, az otthon melegségében lelhet nyugalomra: „Édesanyám, a kertedben újra / szőlődet csipegetem. Elek". Ahogy a Jönnek a harangok értem c. prózaversében is az „árva költő"-t anyja megtisztító hajmosása bocsátja a végső harmóniát ígérő útra, miután önmagában végigjárta kisebb otthoni közösségének világát. Nem hiszem, hogy valamilyen mítoszi alapszituációról lenne szó, ahogy Jánosi Zoltán értelmezi a verset, amely szerinte „a pályaegészét végképp az archaikus mítoszok logikai rendjébe ágyazza" ill. „az archaikus héroszok messzi útra távozásával, annak képi imitációjával a legválságosabb időben, a megroskasztó végszakaszban is elemi erővel állítja helyére" a mitológiai világképet.

66 Véleményem szerint, ahogy az Anteuszbm is, inkább épp e héroszi szereptől, a mitológiai rend és teljesség kizárólagos igézetétől való megszabadulásról van szó, a tökéletességgel szemben a töredékesség, az emberi esendőség elfogadásáról: „Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok." Valamely eszményi közösség, az emberi nem közös érdekeinek képviselete helyett, az emberi lét végességben, töredékességében való közösségben, s egy empirikusan is tapintható társadalmi közösségben ismeri fel helyét. A szociális szerepbe öltözött, csak az emberi méltósággal számoló, a morális társadalom elbeszélését szövő lírai szubjektum mellett ott van az embert kisebb, személyesebb társadalmi közösségben ill. önmagát mindenfajta társadalmi szereptől függetlenül is elgondoló „én". Nagy László költészetének líratörténeti jelentősége épp ebben a ketősségben ragadható meg. Végigjárta és egyben lezárta azt az utat, amit a csoportszemélyiségként értelmezett lírai szubjektummal jellemezhetünk leginkább. A Nagy László-i líramodell mára folytathatatlannak tűnik.

67 E lírai személyiség meglévő szociális szerepek, érvényes társadalmi diskurzusok szerint szerveződik meg, s mert a bennfoglalt közösség legitimálja szerepét és válaszait, s értékbiztonsággal ajándékozza meg, így a lírai szubjektum identitása, és a költeményekben megnyilatkozó igazság nem válhat problematikussá. Nagy László korábbi verseiben ugyanis a lírai személyiség mindig rátalálhat önmaga állandó igaz valójára, amit épp az elemzett költői szerep garantál. Emiatt van, hogy leginkább az utolsó korszak néhány költeményét jellemzi az, amit Stierle a líra transzgresszív funkciójának nevezett, vagyis amikor a lírai diskurzus elolódik a gyakorlati világ kontextusából, amikor már nem áll egy társadalmilag rögzített diskurzus sémájának az uralma alatt, s így a lírai személyiség identitása, s vele együtt az általa képviselt igazság is kérdésessé, vagyis újra s újra megalkotásra váróvá válik. Az ilyen társadalmi diskurzusok uralma alatt leginkább irányköltészet születhet. Nagy László, mint ismert, 50-es évekbeli csalódása után kerülte a költészetnek ezt a fajtáját, s az emberi nem egyetemes érdekét feltételező metafizikai elvhez menekült mint ami megvédi az ilyen csapdáktól. A társadalmi diskurzusként értelmezhető versbeszédet így ekkor már nem a közvetlen politikai gyakorlat, hanem egy eszményi társadalom megvalósíthatóságának hite szervezi, s ebből a nézőpontból szólítja meg a befogadó szociális énjét. A konkrét társadalmi problémáknak ezért szinte mindig csak eszmei párlatai jelennek meg Nagy László verseiben, s a mindenség, az egyetemesség horizontja növeszti fenségessé a lírai szubjektumot, s határozza meg nézőpontját, „...az érett költőnél nemcsak a valóság, de a költői én is elvonatkoztatott, világra nagyított szubjektum, aki 6b Jánosi, i. m. 87. 67 Keresztury, i. m.; Kulcsár, i. m. 436