A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Hogyan és mivégre olvashatjuk ma Nagy Lászlót?

miért érdemes abban reménykedni, miért lehetünk érdekeltek abban, hogy értelmezésünket minél hamarabb váltsa fel egy másik. Mert ez esetünkre vetítve azt jelentené, hogy Nagy Lászlóra mindig úgy gondolhatnak a jövő nemzedékek, mint közülük valóra.

57 Tagadhatatlan persze, hogy valamennyien valamely kánon tudatával érkezünk az irodalomba, s a művek diskurzussá válása így azt is jelenti, hogy előfeltevéseinket, meggyőződéseinket is kockára kell tenni. Érdemes megfontolni azonban Adorno intelmét: „Aminek egyáltalán esélye van a maradandóságra, az csak azáltal képes erre, hogy függetlenedik az alkotótól és annak közvetlen klánjától; ha az ilyen igézet megmarad, átkos teherként nehezedik arra, ami máskülönben talán hagyománnyá válhatna."

58 Én magam e fordulat végrehajtásától teszem nagy mértékben függővé Nagy László költészetének sorsát. 3.1. E líra átértelmezésének lehetőségét rejtett módon, utalásszerűén már Kiss Pintér Imre egyik tanulmánya felvetette: „A fegyelemnek és a hűségnek a programszerű vállalása nyilvánvalóan költői öncsonkítással is jár. Önmagában örök vitában, ellene lázadozva fogadja csak el sorsául: „Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok? Mégis: ... a vállalt célnak és a költői alkatnak ez a részleges különbözősége mag is - mint Arany Jánosnál volt például - egy sajátos lírai minőség forrása lehet..."

59 S bár tanulmánya nem az általam követett gondolat irányába vitt, mégis talán idézete alapján sem önkényes a kérdés, elképzelhető-e Nagy László költészetének olyan átértékelése mint ami Arany János esetében történt, mely bár Arany fejlődéstörténeti helyét nem érintette, de életmüvét a hatáspotenciál tekintetében sokkal tágabbnak mutatta, mint ahogy addig gondoltunk. A párhuzam azért is kínálkozik, mert esetünkben is - úgy vélem - a lehetséges átértelmezés kulcsa a lírai szubjektum ön- és szerepértelmezésének a kérdése. Abban Nagy László költészetének valamennyi elemzője egyetért, hogy az utolsó korszak önszemlélete és szerepértelmezése nem egyszerűen folytatása a korábbinak, hisz ezt egy másik szereptudat, helyesebben egy másik énszemlélet is kiegészíti, módosítja. Tudniillik a szociálisnak tekinthető költői ön- és szerepértelmezés mellett megjelenik az ettől független, erre mintegy rálátó, annak érvényességében kételkedő lírai szubjektum, s a szertartásos versbeszéd mellett a személyes. Hisz „halálosan puszta papírhoz" jutva megkérdőjeleződik a művészet és a művész korábban egyértelműnek tűnt feladata és szerepe (Új évszak jön), s önvizsgálatra kényszerülve rá kellett ébrednie, hogy az ember identitását lehetetlen csak valamilyen, a személyiségen túli egyetemes, örök értékjegyében elgondolni, az emberi élet legsajátosabb formájának ugyanis a pillanat adta élmény mutatkozik. Nyitva marad tehát a „De hol vagyon én?" kérdése. (Számadás egy pillanatról.) A korábbi Nagy László-versekben a lírai személyiség mindig szociális szerepben jelent meg. így van ez még a szerelmes versek többségében is. Ahogy a szakirodalom erre már rámutatott, itt sem adja fel „bajvívó" magatartását. Az utolsó korszak számos, részben már idézett versében azonban az új „én" nem szociális szerepként értelmeződik, mert a „versben bujdosó haramia" a szociális szerep mutatta képpel szemben „belül piros őzike-csillag" (Versben bujdosó). S a személyességnek ez az igénye felerősödik, különösen fontos emberi viszonyulásnak tűnik az utolsó korszakban. Bár kétségtelen, hogy korábbi korszakaiból is idézhetők olyan versek, amelyek e szociális szerepként felfogott lírai „én"-re való rákérdezés példájaként említhetők, de akkor ez inkább dacot, bizonyosságért való könyörgést váltott ki, míg most a költő szerepéből a személyesség tereibe való menekülés lesz a lírai személyiség jellegadó törekvése: „ma csöndben leülve / egyetlen levél alá is - menekülnék ide belülre!" (Két sörényes) Sőt ez a szerepektől megszabadult „én" nem egyszerűen másnak, hanem az igazinak tűnik: „ez a test nem enyém, valahol távol / egy zöld porondra igazi valómat / leszögezted, idő, elrekesztetted, / elsikkasztottad s még rácsok közt se / mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő." (A zöld sátor elégiája) A szerep általi önértelmezéstől való eloldódás szabadíthatja fel a legszemélyesebb emberi kapcsolatban, a szerelemben is „édes beszédre": „és íme, ha én vagyok én, ha vérem, / ha lehele57 RichardRorty: Posztmodern burzsoá liberalizmus. In: A posztmodern állapot... 285-286. 58 Jauß idézi Adorno hozzá intézett levelét. Jauß, Negativitás és esztétikai tapasztalat... 175. 59 Kis Pintér, i. m. 209. 432