A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Néprajz - Nagy Ibolya: Fényképhasználat a hajdúszoboszlói parasztság körében

sablonok. A tulajdonosnak csak saját katonasapkás arcát kellett beragasztania. Hajdúszoboszlón ez a megnevezés átment azokra a hasonló szellemű, de irredenta eszmeiséget is hordozó katonakép-sablonokra is, melyek az 1930-as évektől kerültek használatba (15. kép) Végezetül hadd hangsúlyozzam: a szoboszlói parasztság fényképhasználata, a fényképhez való viszonyulása azt mutatja, hogy a fotó érték volt számukra. A kép egyenlő magával a személylyel, ezt példázza az a hiedelmük, hogy halott mellé a koporsóba tilos volt fényképet tenni, mert „ílőt a hóttal nem szabad eltemetni". (Nehezebben értelmezhető, de szintén a birtokba vétel

5 állhat a pszichikai hátterében annak a kevésbé elterjedt hiedelmüknek is, miszerint apró gyermeket nem szabad fényképezni, mert nem nő ki a foga.) A fénykép örök emlék, elsősorban az egyénnek magának. Ezt megelőzően ez a fajta pszichikai igény talán a névvel ellátott festett ládák, mángorlók, butellák s más egyedi, ünnepi használatú tárgyak révén, által teljesedett ki, képi ábrázolása, megjelenítése ismeretlen volt. Talán nem elhamarkodott a következtetésem: református hitük is gátolta a képekben visszatükröződő mentalitást, a képi „én-kultuszt". A szoboszlói paraszti kultúrába viszonylag későn épült be szervesen a fénykép, a privát fotó. Még egy 1915-ben, a frontra küldött levelében is ezt írta a feleség férjének: „... it van a családi kép... én azt mondtam ithon hogy én nem jól sikerültem Málika azt mondta hogy elég szépen van anyám csak egy kicsit fére tartja a fejét, édesanyám meg azt mondta hogy ijenbe sem mentem volna bele öregségemre ha az az egy gyermekem nem kívánta volna."

6 Ha pusztán esztétikai kategóriaként nézem, ez a fajta kisvárosi műtermi fényképészet igencsak elmarad a korabeli fotóművészettől. A szabadban, paraszti megrendelésre készült képek más értéket hordoznak: témaválasztásukban, képi megkomponáltságukban, környezetükben természetesen, erőteljesebben érezteti hatását a hagyományos paraszti kultúra ereje. Nem tartom feladatomnak, hogy minősítsem a fotográfus és a megrendelő kapcsolatát, az így elkészült képeket, csupán egy folyamatot szerettem volna rögzíteni, kölcsönhatásaikat egymásra: tehát a fényképész mintegy alászálló kultúr-elemmel ismertette meg a parasztságot a fényképészettel, amit az beépített kultúrájába. S nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy e korban már más, szintén felülről jövő elemek, mint például a képes magazinok és a mozifilmek a sztárkultusszal szintén erősítették ezt, egy irányban voltak az adaptációval. Hadd fejezzem ki itt is köszönetemet azoknak a szoboszlói lakosoknak akik visszaemlékezéseikkel nagy segítségemre voltak e dolgozat elkészültében: Béres Lajos, szül.: 1917.; Cserny Lászlóné Bereczki Gizella, szül.: 1921.; Hegedűs Zoltánné Görög Etelka, szül.: 1922.; Kádár Gyuláné, Kádár u. 26.; Márton Antal, szül.: 1898.; Molnár Gáborné Gerőcz Margit, szül.: 1914.; Nagy Sándor, szül: 1896.; Oláh János és Oláh Jánosné, Major u. 47.; Sándor Lajos és Sándor Lajosné Magyar Emma, Árpád u.; T. Szabó Albert, szül.: 1913.; T. Szabó, Albertné Király Róza, szül: 1923.; Tatár Kiss Antal, szül.: 1909.; M. Tóth Bálint, szül.: 1914.; M. Tóth Bálintné Varga Lídia, szül.: 1915.; M. Tóth Gyula, szül.: 1923.; M. Tóth Gyuláné Kovács Katalin, szül: 1925. 5 Ide kívánkozik Susan Sontag gondolata a fényképezésről: „Fényképezni annyit tesz, mint szimbolikusan birtokba vehető tárgyakká változtatni az embereket. Lefényképezni valakit annyit tesz, mint szublimált formában meggyilkolni őket." Idézi: Bán András: Vásárhelyi fotós élet a századelőn. Fotóművészet 3. szám, 21-31. (1974) 28. 6 Szilágyi Lajosnak írta a levelet felesége, 1915. február 1-én. (Bocskai István Múzeum Adattára, Leltári száma: 4939-99 (158) 308