A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)
Művelődéstörténet, irodalomtörténet - Várhelyi Ilona: Börtönlíra a XVIII. század végén – különös tekintettel Batsányi János költészetére
A természetre, világra tágított optika most visszaszűkül a börtönre, s az ott „setét szurdokaikban" szendergő rabtársakra. S itt a várban nemcsak a magyar költőkre és más magyar foglyokra gondol, hanem az ugyanitt raboskodó franciákra, Maret-ra és Semonvill-re. Nem tudjuk hogyan, de a francia diplomatákkal ismeretséget is köt Batsányi, s tudjuk, ennek milyen fontos szerepe lesz még életében. A Tűnődés tiszta líraiságát a Búsongás első szakaszában is megtaláljuk: Búsongva szállong ablakaink körül IA bujdosó szél; s terjedező hajam / Fürtét az arcúmon lecsüggő / Könybe keverve, tovább kovúlyog. Joggal állíthatjuk tehát, hogy mind irodalmilag, mind biográfiailag Batsányi életének tengelye Kufstein. A börtönélet képessé teszi az élet apró részleteinek észlelésére és jelentésük kibontására. A fájdalom és az elégikus szomorúság a szentimentalista színeket elevenné teszi, a felvillanó megnyugvás, a rezignált lemondás vagy a kimondani alig mert reménység megcsillanása valóban tűnődés egy emberi, hazafiúi élet romjain. A kirajzolódó költői szubjektum Batsányi emberi-lelki árnyképe. A lélek sziluettje sejlik fel a Tűnődésben. A portré részleteiről többet megtudhatunk A rab és a madúr c. versből. Batsányiról sokkal inkább a forradalmár-költő képe rögzült a köztudatban, s amifyen sokan méltatták politikai költészetét, olyan kevesen foglalkoztak behatóan a lírikussal. Életművéből úgy tűnik ki valóban, hogy a politikai gondolkodás és cselekvés áll értékrendjében az első helyen. Ha azonban Kufstein tengelyhelyzetéből figyeljük Batsányit, azt látjuk, hogy az érzések széles skáláját tudta lírai formában hitelesen kifejezni. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy mint másokból, belőle is a magány, a bezártság, a rabság váltotta ki a legszubjektívebb megnyilatkozásokat. Természetes is ez, ha számba vesszük, milyen tevékeny emberként ismerte meg őt Kazinczy is. Amikor azonban a tényleges cselekvés lehetőségétől megfosztották, akkor a lélek veszi át a cselekvést, s belső világában történnek meg az események. Amíg volt lehetősége tárgyiasítani a cselekvést, a költészete is valamit szolgált. A mozgalom ügyét, vagy már itt a börtönben a szenvedő társak ügyét. Amikor azonban megszűnik az a csekély kapcsolata is a fogolytársakkal, ami eleinte — ha korlátozottan is — néha mégiscsak megvolt, akkor válik igazán lírikussá. Az emberi lélek törvénye a kapcsolatteremtés, s ha emberrel már nem lehet kapcsolatban, keresi a kapcsolatot a természettel. így született legmodernebb és legköltőibb műve, A rab és a madúr. Az ősi madárszimbólum a szabadság kifejezésére nem újdonság a világirodalomban, s a magyar irodalomban sem. A lírai megformálás azonban itt is a konkrét helyzetben válik telítetté és hitelessé. A természettel mint végső menedékkel sem képes a magányos rab közvetlen kapcsolatot kialakítani, ezért többszörösen is hálát érez a cella rácsai mögé az élet reménységét becsicsergő madár iránt. A madár csapongó röptét követik a költő rapszodikus gondolatai. Ahogy a rab költő nézi a szabad madarat, a madár viselkedésébe vetül a költői lélek. Nemcsak gazdag képanyaga, formai modernsége miatt értékes tehát ez a vers, hanem azért is, mert a költői lélek legőszintébb megnyilatkozását szemlélhetjük benne. A madár látószögéből láttatja önmagát: Fel-fel repülsz rostélyos ablakomra: I Bízvást élőmbe állsz, / S úgy kandikálsz / Majd bevasalt szűk rejtekembe, / Majd elfogyó sovúny I Ábrúzatomra, / S vígasztalúsidért I Húlút mosolygó búnatos szemembe? 1 A madár röptével pásztázza be a külső tájat, mintha egy kamerát erősítettek volna a kis állatra, bemutatja közelebbi és távolabbi környezetét. Az ambivalens érzelmeknek (a szomorú rabságban fölcsillanó örömnek) tárgyiasult tükörképe az ambivalens táj (zordságában is gyönyörű, mert a szabadság birodalma, és gyönyörűségében is zord, mert elérhetetlen). A madár azonban kitágítja a lehetőségek bilincsét, s megteszi azt, amire a rácsokon túli költő csak vágyhat: Ott hangzik édes éneked / A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők / Szúrnyas lakossinak / Önként jövő, szüntelen vúltozó, / Mindenkor új, mindenha víg / S mindég örömmel teljes ünnepéről! I Ott hangzik, ott zeng éneked I Az e kerek föld birtokúnúl, / A széles e vilúg / Minden javúnál / Kívúnatosb, áldott szabadság / Meg nem becsülhető nagy érdeméről! 38 36. Ua. 68. 37. Ua. 69. 38. Ua. 70. 353
