A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Művészettörténet - Kowalik, Janina: Jan Malejko (1838–1893) Munkácsy korának festője

helyen, egy helyiségben. Az ide nyíló ajtó nyitva van és a másik teremben zajló bál zsivaja behallatszik. Az udvari bolond piros ruhába van öltözve. Külleméről nem sugárzik az udvaari bolondra oly jellemző humornak még a legkisebb árnyéka sem. A padlón hever „hatalmát" jelképező botja. Széttárt karokkal, elgondolkodva ül karosszékében, nyomasztja a Szmolenszk elestéről kapott hír. Az udvar vigadott, ünnepelte az Orsa alatti győzelmet. Ugy látszik, hogy csak a bolond gondolkozott, hogy csak ő volt képes előre látni az elkövetkezendő szomorú eseményeket. Matejko a király bolondjából tragikus gondolkodót varázsolt, akinek saját arcvonásait kölcsönözte. Az „Udvari bolond"-ban mintázta meg a haza sorsáért való teljes aggodalmát és nyughatatlanságát. A festőnek, a történelemben eljátszandó szerepét tekintve, szimbolikus jelentőségét hangsúlyozta. Matejko „Udvari bolond"-ja a politikai bölcsesség és a hazafiúi becsület szimbólumává vált, ami a mai napig is elevenen él. Az 1862—64-es időszak Lengyelország számára tragikusan végződött. Vereséggel végződött a januári nemzeti felkelés. A felkelés bukása után megfestette a „Skarga prédikációja" v. képét — amit az európai történelmi festészet legkitűnőbb alkotásai közé soroltak. Piotr Skarga, III. Zsigmond Waza udvari prédikátorának prédikációi szolgáltak közvetlen inspirációként a kép keletkezéséhez. Skarga, aki jezsuita szerzetes volt, 1597-ben jelentette meg „Országgyűlési prédikációk" c. munkáját, ami tartalmánál fogva még Matejko idején is elevenen hatott. Matejko a hibát a felsőbb nemesi rétegre hárítja. Ez a képen úgy nyilvánul meg, hogy a prédikátor szavait az ország balsorsáért felelősökhöz intézi. A 26 éves művész kihívást intéz a nemzet felé. Ezt úgy éri el, hogy a királyhoz rosszindulatú főurak lába elé odafestett egy fehér kesztyűt. „Skarga prédikációja" Matejko első olyan képe, amely ilyen erős drámai feszültséggel bír. Ez a feszültség elsősorban a prédikátor beállításán mutatkozik meg. Kezét szenvedélyesen a magasban tartja, szemében és arcán egy próféta aszkétikus vonásai láthatók. A prédikátort hallgató tömeg veszi körül, minden alak másként éli át és másként nyilvánítja ki érzéseit, belső vívódását. A kép mély, szimbolikus interpretációját Staniskiw Witkiewicz mutatta be, aki a művész életrajzírója és műelemzéssel is foglalkozott. „Matejko — írja Witkiewicz — ... érzéssel értette meg, hogy a haza határai az emberi lelkek, hogy ezek a határok megnyilvánulhatnak erő és gyengeségként is, bennük rejtőznek a halál és a lét elemei. Csak az emberektől függ, hogy nemzetük sorsa miként alakul." A kép egy sajátságos politikai demonstráció. A jelent összekapcsolja a múlttal, emlékeztet a nemzet volt bűneire, hogy megmozgassa az emberek lelkiismeretét és óva inti a kortársakat az előző nemzedékek hibáinak megismétlődésétől. 1866-ban megfesti a „Rejtan"-t —, azt a képet, amely kifejező eszközeivel fájdalmas választ ad a feltett kérdésre: mi okozta a köztársaság bukását. A kompozíció központi témája Tadeusz Rejtannak, a nowogrodi képviselőnek a hazafiúi tüntetése az országgyűlésen, saját testével állja el a tanácskozó terem kijáratát, hogy megakadályozza az ország I. felosztásának ratifikálását. A bejárattal szemben, ahol Rejtan áll, II. Katalin hatalmas, falon függő portréja alatt helyezte el Matejko a haza árulóit — Szczesny Potockit, Adam Poninskit és Franciszek Ksawery Branickit, a lábaiknál pedig egy fémpénzt, ami az árulás és a haza áruba bocsátásának a jelképe. A „Rejtan"-ban, csakúgy mint a „Skarga prédikációjáéban, Matejko tökéletesen karakterizált alakok galériáját helyezte el, a legkülönb érzéseket fedezhetjük fel a tekinteteken: levertséget, a siralmat, a közömbösséget vagy akár az önteltséget. Az emberi alakok kuszaságában három fő vonás az uralkodó: az állam becsületének a védelme, valamint az árulás és a haza áruba bocsátása. A teremben összegyűlt személyek közül kitűnik egy fiatal fiú alakja, aki az egyik kezében szablyát, a másikban pedig egy háromszínű forradalmi kokárdával feldíszített sapkát tart. A szablya és a sapka a nemzeti felszabadító harcokat jelképezi. Minden Matejko által megfestett tárgynak — felborult fotel, a földön heverő iratok, erszény vagy egy sapka — a helyzete a képen dramaturgiailag megalapozott és mély, szimbolikus kifejezéssel bírnak. A 299