A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

A gazdaporták, melyek átvészelték a háború viharait, még csaknem kivétel nélkül földszintesek Az utcai homlokzatok leginkább a XIX. század második felében kialakult s a XX. században tovább fejlesztett népies eklektika, szecesszió hatását tükrözik, de igen sok még a régiesebb, népi klasszicista, enyhén barokkos, XVIII. századi stílust viselő cívis ház. Ezek rövid homlokzattal, azaz „véggel", két-négy zsalugáteres ablakukkal néznek az utcára.

5 Főhomlokzatuk gyakran boltíves tornácokkal (melyet ekkorra már sokan beüvegeztettek), asztalosremek betétes ajtókkal, ablakokkal, lakatosremek záraikkal őrizték az évszázadok hagyományait.

6 Különösen jellegzetesek voltak az utcafront deszka-, vagy kőkerítései, s az ugyancsak asztalosremek kőlábas, boltozott kapuk. A cívisházak udvarán ólak, kamarák, magtárak, kukoricagórék, színek, a módosabbaknál cselédházak, vagy a családtagok különböző korcsoportjai lakásául szolgáló melléképületek, nyári konyhák, sütőházak találhatók. (Jellemző, hogy az üresen álló hatalmas istállókat nyáron gyakran kiadják éjszakára a városba, főleg vásárokra érkező idegeneknek.) Külön néprajzi színfoltjai még ekkor városunknak az egykori iparosok utcái, különösen a nagyobb munkateret igénylő tímárok, bőrkészítők portái. E régi házak nem egyszer boltíves mennyezettel készültek. A boltívek és a föléjük épített padlásdeszkák közötti részt gyakran a bőrkészítés során nyert szőrrel töltötték ki, bizonyára a hőszigetelés szándékával. A Csapó u. 67. sz. alatt állt a Bálint asztaloscsalád ősi, minden bizonnyal a XVIII. század derekán épült, boltíves, kőoszlopos féltornácos háza, melyben a három szoba, konyha, s kb. 8 x 8 méteres műhely mellett sok kis apró, szinte rejtekhelyszerű helyiséget is találtunk. Itt őrizték a régi mesterek titkos receptjeit, festékmaradványait, s a család tonnányi irattárát.

7 A cívisek és iparosok által lakott régi porták 1945 után még sokáig viselték azt a néprajzi jellegzetességet, mely Debrecent megkülönböztette nemcsak a faluktól, hanem a hasonló más városoktól is.

8 Debrecen sajátos arculata azonban nemcsak a régi belvárosi utcaképekben mutatkozott meg, hanem az egykori „árkon kívüli" városrészekben, a volt kertségek helyén épült településtömbök utcáin is. Az itteni sokszor igen apró, mégis karakteres, magasított elejű házacskák, szépen megformált, olykor a belvárost utánzó kapui, kerítései nem téveszthetők össze sem a környék, sem más vidékek hasonló építkezésével. A városon belül is unikumnak számított az ún. „Olajütő", melynek putriszerű házaiba a villanyt is csak az 1950-es években vezették be. A régi Debrecen hangulatát sokáig őrizték még a volt kertségek egykori présházai

9

, melyek az 1970-es évekig szerényen meghúzódtak a többnyire kisemberek házsorai között. A XIX—

XX. század modernizációs törekvései ellenére tehát Debrecenben 1945-ben még igen számottevő a hagyományos népi építészet, mely — legalábbis a földművelők és iparosok által lakott városrészekben — nagyjából egységes képet mutat. Ezt a városképet a háborús pusztítások is jórészt elkerülték.

1 A néprajzi hagyományok 1945-ben nemcsak az építkezésben, hanem a gazdálkodás rendszerében is átöröklődtek. A debreceni gazdálkodás évszázadok során kialakult, valójában elég bonyolult rendszere ekkor még teljes valóságban létezett. Igen sok esetben a családfő még a városi portáról irányította a többpólusú gazdaságát. A porta tartozékaként — a többszöri osz4. Bárányi, 1976. 245. 5. Sápi, 1970. 371—398. 6. Kőszeghy—Sasváry, 1985; Geller—Vadász, 1985. 7. Saját megfigyelés. Ifj. Bálint József jóvoltából a tárgyak egy része és az iratok a Déri Múzeum történeti gyűjteményébe kerültek. 8. Zoltai, 1937; 1938; Ecsedi, 1912. 157—194. 9. Sápi, 1954. II. 28. Egyik szép példánya volt a Jerikó utcai „pajta", melynek fényképét „FOTÓ Kőszeghy" aláírással közli a Napló, 1977. VIII. 14. száma. 10. Sápi, 1972. 44—50, 78—84; 1986. 153—161. 242