A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

tás ellenére — létezett még valamelyes „bellegelő", ahova a város területén tartott állatokat naponta kihajtották. A gazdaság legfontosabb pólusai a „feketeföldi" és az erdőspusztán kialakult „homoki" tanyák (egykori teleltető szállások), a városon kívüli kertségek, és nem utolsó sorban a pusztai legelők. A feketeföldi tanya a szántóföldi termelésnek és a belterjes állattartásnak a „majorsági központja". Az itt folyó munkákat maga a gazda, vagy házas fia irányította, aki már nagyon sokszor maga is kiköltözött a tanyára. A többszáz holdas, rendszerint már városi tisztséget is viselő cívis gazdák kivételével ezek még a fizikai munkák nagyobb részét — az aratás kivételével — együtt végezték konvenciós, vagy éves cselédeikkel, munkásaikkal. Az erdei tanyák bizonyos mértékben jobban megőrizték egykori állatteleltető jellegüket, de ebben az időben már kivétel nélkül szántóföldi gazdálkodásra is berendezkedtek, s az ide költöző családtagok hasonló módon gazdálkodtak, mint a feketeföldi rokonaik.

11 A tanyás gazdálkodás kifejlődésével a városi gazdaporta elvesztette eredeti funkcióját. De a háborús események is hozzájárultak, hogy olyanok is kiköltöztek, akik korábban bent laktak a városban. Részben ez adott okot a város vezetőségének, hogy a bombázások okozta lakásínség miatt az üresen álló épületrészekbe lakókat költöztettek be. Majd — főleg 1950-től — az egykori módosabb cívisek portáit államosították, s ezekbe idegeneket telepítettek. Ha valamelyik családtag éppen bent lakott, akkor azt egy-két szobába, vagy valamelyik melléképületbe kényszerítették. A volt gazdaporták eredeti funkciója ezzel felbomlott, hiszen a lakókkal telezsúfolt udvarokon most már akkor se lehetett volna gazdálkodni, ha erre a gazdának igénye lett volna. A cívis gazdaságok természetes velejárói voltak a kertek. A debreceni cívisek a XVIII— XIX. században az Érmelléken vásároltak szőlőbirtokokat. Ezek azonban az első világháború után elvesztek. így azok, akik ragaszkodtak a szőlőhöz, kénytelenek voltak a közeli Martinkán, a Bocskai-kertben, vagy más helyen szőlőt telepíteni. Az itteni szőlők azonban nem pótolhatták a nemes bort termő érmelléki szőlőket, ezért gazdasági jelentőségük elenyésző. Ezért inkább a városban élő tisztviselők hétvégi pihenőivé váltak, mint a cívisgazdaságok szerves tartozékává. Főleg a városba betelepülő jövevények népesítették be a várost körülölelő kerteket is, amelyekben még az 1970-es évekig sok helyen megmaradtak a régi szőlőfajták, gyümölcsösök (Vénkert, Újkert, Homokkert stb.). A debreceni cívis gazdaságoknak, de magának Debrecen városának is legjellegzetesebb tartozéka még ekkor a Hortobágy puszta. Igaz, a háború a jószágállományt erősen megtépázta, de elvileg léteztek még a gulyagazdaságok, a juhtartó gazdák egyesülete, amelyek még ekkor is sok debreceni gazdát érintettek.

12 A gazdaságok, s az őket összefogó Hortobágyi Intézőbizottság kb. 1947 végéig működtek. Évente 2—3 alkalommal gyűlést tartottak. Itt megválasztották a felügyelő gazdákat, a számadó pásztorokat, igyekeztek rendben tartani a kutakat, a pásztorépítményeket. Évente szabályozzák a legeltetés rendjét.

13 Működésük elé azonban egyre több akadály járult. Úgy tűnik, tevékenységük már főként csupán létük igazolásáért folyik. Egymást érik az államhatalom részéről érkező különböző „kivizsgálások", többször igazoló jelentések íratásával zaklatják őket. Ezért 1947-ben formálisan 11. Míg a tanyák kialakulásáról már kiváló tanulmányok állnak rendelkezésünkre {Balogh, 1976., s az itt közölt irodalom) a debreceni tanyarendszer szisztematikus néprajzi leírása nem készült el. A homoki tanyákról jó szociográfiai képet kapunk Mocsár—Taar, 1964. 12. Ezek korábbi működéséről 1. Ecsedi, 1931; Balogh, 1958. 13. 1945-ben — legalábbis formálisan — létezett még a „Mátamenti gulya-, ménesgazdaság", a „hármasi gulyagazdaság", a „csúnyafődi (papegyházi) gulya-, ménesgazdaság", a „halasközi gulya-, ménes-, ökörgulya gazdaság", a „feketeréti tinógulya" és a „malomzugi tinógulya". A volt városi törzsménes (ciframénes) és a törzsgulya felbomlott. Vegetált még a „Juhtartó Gazdák Egyesülete". DMNA. 1328—72; 1202—70. Működésüket a BM. már 1945 nyarán felülvizsgálta, melyet aztán egész sor hasonló követett. 243