A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Művelődéstörténet, irodalomtörténet - Lakner Lajos: Az alakformálás Tamási Áron regényeiben

Még egy dolgot szeretnék kiemelni. Ez pedig a regények példázatos jellegével összefüggő retorikai struktúra kitapinthatósága. Más tanulmányomban már igyekeztem megmutatni a Tamási-regények közvetlen életbéli közösség, életbéli funkciókeresését,

11 most az elbeszélői magatartást befolyásoló oldalára szeretném felhívni a figyelmet. E regények elbeszélőjétől idegen bármiféle analizálás, a realista regényekben megszokott ok-okozati indoklás. Ahogy a szereplők a "miért" kérdése nélkül veszik tudomásul a körülöttük lévő világot, ugyanúgy az elbeszélőkből is hiányzik az ez irányú kutatás. A Szűzmáriás királyfi egyik fő hibájaként szokták emlegetni, hogy az elbeszélő nem indokolja elég hitelesen Bódi kiválasztottságát ill. a karizmatikus szerepre való alkalmasságát. Bódi közvetlen közösséget megvilágosító szavaiból szinte semmit sem kapunk, csak a befogadókra való hatásáról értesülünk. Vagy a kollégium elé érő Bódi szavainak városellenségét is szerzői irányzatosságának tekintik. Vagyis a mai, (de) a népi kultúrán kívülálló olvasó is gyakran hiányt érez olt, ahol az elbeszélő ill. a szerző nem. Véleményem szerint itt nem poétikai hibáról van szó, hanem inkább arról, hogy az elbeszélő a folklór gesztusjellegéhez hasonlóan az elbeszéléskor beszámítja a közösség, a hallgatók tudását, amelyet csak felidézni kell, amelyre csak utalni kell, hogy egy adott kijelentés elnyerje értelmét. Itt az elbeszélői kompetencia, szemben az irodalom epikus műfajaival, adottként jelenik meg, mert a folklórhoz hasonlóan nagyon bizonytalan az elbeszélői és a szerzői kompetencia megkülönböztetése. Ezért is oly erős a Tamási-regényekben és alakokban az önéletrajzi jelleg, s kapnak helyet a hős és a szerző közelségét jelző önkifejezési formák. Innét eredeztethető az is, hogy e regények nem törekednek az elbeszélés közvetített voltának leleplezésére. Az elbeszétésprofilt az elbeszélés (Dicgczis) és nem a közvetlen ábrázolásra való törekvés (Mimézis) határozza meg, amely megteremti a lehetőségét a fentebb jellemzett elbeszélői magatartásnak. A regények modellszerűsége, példázatossága révén a szereplők elrendezése leginkább a mesék funkció és szerepkör szerinti elrendezésére emlékeztet. Az alakok nem a jellemzés révén mutatkoznak meg, hanem emblematikus jellegűek, jelképiek. Tehát alapjában kész figurákkal találkozhatunk, s a szituációra adott válaszaik csak emblémáikat igazolják. A hősök nem tesznek mást, mint amit egyébként is jelentenek. Cselekedeteik ezért világítják meg közvetlenül bensőjüket, a világról szerzett ismereteknek mindig számukra való érvényessége van, amelyet aztán ők közvetítenek példás életük folyamán. A felismert igazságok egyetemes érvényessége rajtuk keresztül mutatkozik meg. A regények világmetszete is mindig a hősük indexszerű jeleként jelenik meg. A bensőnek ez az állandó megmutatkozása poétikai megfelelője a lélek primátusát hirdető kijelentéseknek. E poétikai eljárás az archaikus elbeszélő művészetre emlékeztet, amely Nyckljudov elemzése szerint "a tárgy belső szemantikai jegyének a bemuatására épül".

1

" Ezért jut különleges szerephez az önértelmezés, az önmegnevezés. A Tamási-hősök sohasem kezdik "mert"-tel, "miért"-tel a mondataikat, egyszerűen felismerik a helyzetet. Ábel is csak részben kivétel, hisz a tanulságok, amiket felismer, már amúgy is adva voltak. A városi és amerikai élet Ábelétől eltérő tőrvényei azért nem inspirálhatták ilyen felismerésekre, mert hiányzott a két világ közti azonosság. A jelképesítés eszköze a színekdochikus alakteremtés és a funkciószerinti elrendezés. Az előbbi azt jelenti, hogy az alakok egy-két tulajdonságát emeli ki az elbeszélő. Ha az alak színekdochikus abban az értelemben, hogy valamely egész helyett áll, akkor a hős-funkciót tölti be a regényekben, s mögöttük egy determinációs-morális közösségértelmezés áll. A magyar regényhagyomány reprezentatív alakfelfogását láthatjuk itt is, de el is tér ettől, amennyiben a hősök szerepe nem kizárólag szociális megalapozottságú. Ha a szereplő megformálásában inkább a funkció a döntő, akkor konvencionálisabb típusokról beszélhetünk, s a hősre való vonatkoztatásukban nyerik el jelentésüket. Az egyes típushoz tartozó szereplők előfordulásának aránya a regények dominális műfaji sajátosságaival is összefügg. Az oxiológikus jellegű világmodellt megjelenítő műfajok uralma esetén, a Szűzmáriás királyfiban az első csoportba tartozó, a mell Lakner. Valóságfogalom . . . i. m. 12 Nyekljudov, J: A kifejezési eszközök rendszerének sajátosságai az irodalom előtti elbeszélő művészetben. = A művészet ősi formái. (Bp., 1981.) 432