A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály Krisztus-képei (1881–1896)

taszigálja. Szeme szinte bandzsít a haragtól, száján átkozódás habzik. (. . .) Azután ott van a diadalmaskodó fanatikus félprofilja és alakja. Hosszú kaftánja meztelen lábára hull, fejét hátraszegi, karját győzedelmesen felemeli. Egészen hátul egy ostoba koldus arca látszik homályosan. Mindenütt új arc. A sötét csuklyák, a kapu alakú fejdíszek alatt gyűlölet forr, a száj pattanásig tárva, a fej a nyakszirte vetve. Itt egy idős nő menekíti riadalmát, ott egy jó megjelenésű, bár nyilvánvalóan proletár nő áll. Szép, fáradt szeme, telt arca és alakja van, melyet mogorva butaság és teljes, bár kevésbé lázító állatiasság torzít el. Gyermeke a lábába csimpaszkodik, csecsemője a vállára borul. Még ők sem mentesek a mindent átható ellenszenvtől, mélyen ülő, apró szemeikben a visszautasításnak, fajuk keserű oktalanságának tüze villog. A közelben van János és Mária alakja. Mária elájult. Arca szürke, mint a naptalan hajnal, vonásai merevek, de nem élesek. Haja szurokfekete, főkötője fehér. Majdnem halott, csak a gyötrelem tartja benne a lelket. János karjaival körülöleli, felfogja, arca félig nőies rajzolatú, de céltudatos. Rozsdavörös haja vállára omlik, vonásai segíteni akarást és szánalmat fejeznek ki. A lépcsőkön egy rabbi, kit rabul ejt a csodálkozás, hitetlenkcdővé tesz, s mégis vonz a rendkívüli főalak. Körös-körül katonák. Magatartásuk öntelt megvetést sugároz. Úgy néznek Krisztusra, mint valami kiállítási tárgyra, s a söpredékre, mint valami nekiszabadult állat falkára."

57 A három festményt az összefüggő történet (a passió befejező jeleneteinek elbeszélése), az azonos szereplők és a hasonló mondanivaló köti össze. Két képen jelenik meg Pilátus, kettőn Mária és János, kettőn az anya gyermekével együttes. Mindhárom mű szereplője Krisztus. Feltűnő, hogy alakja nem bibliai történés sorrendjében lesz egyre clcscttebb (tehát nem a keresztfán), hanem a megfestés sorrendjében. Találóan írja Végvári Lajos: a Ecce Homo Jézus-arca "a szenvedő, halálos beteg művész arcképe önmagáról". Az első pillanattól kétségtelen volt a festmények filozofáló, moralizáló jellege. Az egyház vallásos, evangéliumi képként ünnepelte világszerte a trilógiát, de nyilvánvaló volt a kor problémáihoz való szoros kötődése is. A trilógia bonyolult, hármas konfliktust fejez ki: ellentét van Jézus és a zsidók, valamint a helytartó közt, a monolitikus hatalom megtestesítői (Poncius Pilátus és katonái) és a farizeusok közt, de inkább kiegyeznek (Barabást mentik fel), szövetséget kötnek a legfőbb veszély, az új eszmét hirdető Krisztussal szemben. A vezetők (Pilátus, másfelől Krisztus), a vezetettek és félrevezetettek csoportját úgy ábrázolta Munkácsy, hogy az egyben kortársai jellemzését is adta. Mindhárom képre illenek Végvári Lajosnak a Krisztus Pilátus előttről írt sorai: "Munkácsy nem a múltban élt, hanem a jelenben, nem a múltat akarta reprodukálni, hanem a kortárs emberről volt mondanivalója".' Ez a mozzanat rokonítja már említett kortársaival: Ivanowal, Vcrescsaginnal, Antokolszkijjal, de még egykori tanítványával, Fritz von Uhde német festővel is. A vallásos téma jelentésváltozása már Munkácsynál megfigyelhető, fokozottabb Ensornál, Daumier-nél, Rouault-nál, Uhdénál, később, a magyarok közül Csontvárynál, Kernstok Károlynál, Koszta Józsefnél, Holló Lászlónál. Német Lajos írta: "A Jézus-ikonográfiában mindenütt jelentésváltozás figyelhető meg. Már a preraffaelitizmus is kacérkodott a keresztény szocializmussal .... Az új Jézus-értelmezés paradigmája Uhde Jézus-ábrázolása volt: az ács fiaként, mesteremberként jelenítette meg. A Jézus-figura a századelő magyar szocialista irodalomban is mint az emberi testvériesülés, a társadalmi egyenlőség szimbóluma szerepelt".

59 Ha Munkácsy nem is jutott olyan messze a társadalmi kérdésekben, mint utódai, mindenképpen elődjük volt. Nem vitatható azonosulása a magányos hősökkel, s szándékának őszintesége még akkor sem, ha hiúsága, befolyásoltsága miatt épp e művei nemzetközi attrakcióként járták be a világot. I

;

eladatunk tehát — Richard Muther kijelentésével élve —: "elválasztani a kor hibáit a művész személyes érdemeitől". 57 James Joyce kéziratát a Cornell University őrzi, E. Mason és R Ellman közölte 1959-ben. Ezt fordította és közölte magyar nyelven Egri Péter = Művészet II. évf. (1961) 1. sz. 18—21. 58 Végvári 1983. i. m. 71. 59 Magyar Művészet 1890—1919. (Szerk.: Németh Lajos Bp., 1981.) 82—83. E kérdéssel foglalkozik még Sinkó Katalin: A Munkácsy kérdés a művészettörténetben = BUKSZ, 1990 ősze, 362—367. 402