A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1991 (Debrecen, 1993)

Néprajz - Varga Gyula: A hajdúbagosi és a konyári dinnye

Árusítás, értékesítés. A dinnye értékesítése is a gazdálkodás folyamatába illeszkedett. Tudott, hogy nyár végén, aratás, cséplés után az őszi vetések előkészítéséig a mezőgazdasági munkákban kis szünet adódik. Pont ebben az időben érik a dinnye. Mód van tehát arra, hogy néhány hétig elsősorban a dinnye értékesítésére koncentráljanak. Ilyenkor ha akadt is egyéb munka, a család valamelyik tagja fő tevékenységévé a dinnye értékesítése vált. Legtöbb dinnyetermelő "háztól" is árult. Kiírták a kerítésre: "dinnye van eladó!" így azonban csak nagyon kevés dinnye kelt el. Csak a szomszédok, jó ismerősök vittek egy-egy darabot, ritkán holmi járókelők botlottak be s vettek néhány dinnyét. Ezért más módját is kellett találni az értékesítésnek. Az 1930-as években az akkori szövetkezetek igyekeztek megszervezni a dinnye átvételét. Ezek azonban jóval kevesebbet fizettek, mintha maguk vállalták az értékesítést. Ezért aki csak tehette, saját szekerén maga vitte eladni a dinnyét. 1920 előtt mindkét falunak nagyvárad volt a fő piaca. Egyesek szerint ebben az időben Debrecenbe csak a "másodosztályú" dinnyét vitték. De ez nem biztos, hiszen legtöbb dinnyetermelőnek Nagyváradon is, meg Debrecenben is volt ismerős kereskedője, aki "egyben" átvette a szállítmányt. Ritkán került rá sor, hogy a piacon szekérről kellett árulni. A dinnyések a szekeret késő délután, estefele készítették elő. A szekérderékba kast tettek, ezt szalmával kibélelték. Az oldalakat deszkával magasították. Azután alulra rakták az apróbb dinnyéket, felülre a nagyobbakat. A legtetejére tettek néhány sárgadinnyét, vagy más eladnivalót, sütőtököt, zöldségfélét. Ha "kész helyre vitték", vagyis előre megbeszélték a kereskedővel az árú érkezését, akkor egy-két zsák dinnyét úgy tettek a tetejére, hogy azt útközben eladhassák. Ebből kitelt a "cédulapénz", a "kövezetvám" amit a városok előtti vámháznál kellett fizetni. Telt némi ennivalóra, vagy egy-két pohár borra. Ezzel a pénzzel nem kellett odahaza elszámolni a feleségnek. Ez olyan "vadpénz"-nck számított, amivel a szekeres szabadon rendelkezett. Ha nem kész helyre vitték a dinnyét, akkor a piacon árultak elsősorban, de az útbaeső falukban is mcg-megálltak, s ahol lehetett árultak. Ilyenkor előfordult, hogy meg is kellett szállni valahol, mert egy nap alatt nem lehetett eladni a dinnyét. Legtöbb dinnyésnek voltak az útbaeső falukban ismerősei, rokonai, ahol megszánhattak, de egyesek jobban szerettek fogadóban szállni. Ha Nagyvárad felé mentek, mindkét falu útja Pocsajon, Kismarján át vezetett, mert itt volt legjobb híd a Berettyón. Mindkét faluban fogadó is volt az út mellett, ahol meg lehetett pihenni, sőt szállást is lehetett kapni. A bagosiaknak a kismarjaiakkal egyezsége is volt, hogy a falu melletti Samarja csárdában ingyen megszánhattak, a csárda környékén legeltethettek, sőt azt is elnézték, ha út közben egy-két tököt feldobtak a szekérre a lovak számára. Ennek fejében a Kismarjaiak, amikor jószágaikat a debreceni vásárra hajtották, a bagosi legelőn legeltethettek néhány órát. Ha Váradra mentek mindkét faluból estefelé indultak el, hiszen a dinnyével csak lassan lehetett haladni, hogy ne törjön. A Bagosiak útvonala: Hosszúpályi, Pocsaj, Kismarja, Nagykereki, Kisszántó, Nagyszántó, Biharpüspöki, Nagyvárad. Kismarjától Biharon át is mehettek volna, de itt rosszabb volt az út, s az előbbi úton több falut érintettek, ahol mindenütt lehetett árulni. Útközben több csárdánál megálltak néhány percre. A kismarjai Samarjánál éjfél körül kb. egy órát tanyáztak: megetették, megitatták a lovakat, s maguk is ittak egy kis fröccsöt. Hajnali 5 óra körül értek be a piacra. Dinnyeérés idején csak Bagosról 15-20 szerkér érkezett. Minden dinnyésnek a nagy piacon állandó helye volt. Ezt számontartották, s addig nem foglalták cl, míg meg nem bizonyosodtak, hogy az illető aznap biztosan nem jön meg. Ezt a dinnyekupecek is tudták, s mindig ugyanazon a helyen keresték üzlettársukat. Ha megvolt az állandó vevő, 7-8 órára már le is bonyolították az üzletet, s indulhattak haza. Természetesen, az útszéli csárdáknál ilyenkor is megálltak, így csak estefelé érkeztek haza. Előfordult, hogy otthon ekkorra már készen állt a következő szállítmány, s néhány órás pihenés után kezdhették újból a pakolást. Ilyenkor másnap rendszerint rövidebb útra indultak, ahonnan akár már délre hazaérhettek, s másnapra indulhattak a hosszabb útra. A konyáriak is elsősorban Váradra jártak, de lehetőleg más útvonalon, mint a bagosiak, hogy egymás útját 186