A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

Akkor azonban, amikor a felszerelést megszerezte és különben is ügy érezte, hogy el tud készíteni egy kutat; önállósította magát. A kütásó mesterség nem tartozott az iparengedélyhez kötött mesterségek sorába, a kütásó ügynevezett szabad iparként folytatta munkáját. Természetesen sohasem egyedül. Egy-egy küt elkészítéséhez attól függően, hogy a háziak milyen munkát tudtak ellátni, három-öt segítővel, a későbbiek során kutasokként dolgozó napszámosokkal tevékenykedtek. A kütásó voltaképpen vállalkozó volt, áltáljában vállalta fel a munkát, megszervezte a segítséget, akiket ő fizetett. Azonban céhbe nem tömörültek. Különben is számuk bizonytalan volt, a hivatalok sem mint kutasokat tartották nyilván őket. Ez abból a kimutatásból is kiderül, amit a Ránki György szerkesztette debreceni ipartörténet az 1846-1870, az 1852-1853, az 1859-1860, illetve az 1863-1864, valamint az 1866-1870. évek iparoskimutatásából rájuk vonatkozólag megtudhatunk. Ezek a kimutatások vagy egyáltalán nem tudnak kutasokról, vagy pedig amikor szólnak róluk; 1864-ben egy céhen kívüli kütásóról tudnak, illetve 1866-1870-ben háromról, akik viszont tíz „inassal" dolgoznak.

36 Hovatovább, máig, a fürott kutak koráig, oda fejlődött a kútásó-kútfúró „tudománya", hogy a talajfelszín; a környező, mondjuk 2-300 méter sugarü terület, látható domborzati -, valamint a már ott működő víznyerési lehetőségek, elsősorban kutak vízhozam viszonyainak ismerete alapján meg kellett találnia a portán a kűtásásra-kütfürásra legalkalmasabb helyet. A jó kütásó-kütfüró ritkán tévedett; a legtöbb kudarc a töltött talajokon érte őket. Hacsak lehetett töltött helyeken, területeken nem is fogtak neki a munkának. Gyakran megesett, sőt előfordul ma is, például kertségi kütforrásoknál, hogy a fiatal, kevés tapasztalattal bíró kütfüró elhívja terepszemlére, a kütfürás helyének meghatározásához valamelyik idősebb, tapasztalatokban gazdag kütásót, kütfúrót. A tudatos debreceni vízgazdálkodás kezdeteként három tervet is számon tarthatunk. Az első az a nagyrészt megvalósult csatornázási terv, ami a vízfolyások felesleges vizeit és az egyre nagyobb mennyiségben jelentkező szennyvizet a Tócóba akarta vezetni. Már többször utaltunk az e célból megépített „fő vízelvezető csatornára". A másik terv, egyáltalán nem valósult meg, azt akarta elérni a XVIII. század végén, hogy egy, a Hortobágyon keresztül ásott kanális segítségével a Tisza vizét a városba hozza. A Tisza vizének Debrecenbe hozatalával megoldódott volna a már akkor nagyon költségessé és kényelmetlenné vált vízhordás kérdése. A harmadik terv jóval későbbi keletű és a város vízhiányán ügy kívánt segíteni, hogy be kívánta vezetni a városba valamelyik város széli bő- és jó vizű küt vizét. A debreceni vízgazdálkodás kezdetének is vehetjük azt a tervet, amely a Nagyerdőben épített jó vizű küt vizét be akarta vezetni a város belsejébe. 1826-ban konkrétan az akkor nemrégen készített nagyerdei kűtról, illetve vizéről volt szó. A tervezgetés hosszű ideig tartott, hol cserép, hol öntöttvas csöveken akarták a vizet a város belsejébe vezetni. A kivitelezés várható kiadásaira tervezett közel 10 000 forintja azonban nem volt meg a városnak, és a tervek végül is nem valósultak meg. Keserűen állapítja meg ezzel kapcsolatosan Komoróczy György, hogy: „a középületek és a katonaság részére viszont továbbra is hordókban szállították". Valamiféle megoldást pedig mindinkább kellett találni, mert a debreceni vízhelyzet a múlt század első felében szinte napról napra romlott. Ez elsősorban annak volt a következménye, hogy nőtt a város lakosságszáma, ujabb és újabb házak épültek, a belső telkek mindinkább osztódtak, a népsűrűség egyre fokozódott. A háztartásokban, műhelyekben termelődött szennyvíz mennyisége egyre nőtt, s csak kis hányadában jutott el a Tócóba, nagyobb hányada beszívódott a talajba és belemosódott a talajvízbe. A talajfertőzés és a vele kapcsolatos vízfertőzés egyre inkább jellemezte a debreceni vízhelyzetet. A vízlevezető árkok állandó figyelése, kotrása, tisztítása nagy összegekbe került, de elégséges se volt a szennyvizek levezetésére. Nem is szólva arról, hogy nem voltak megfelelők sem. Az állóvizek is mindinkább feltöltődtek és a beléjük folyó szennyvizektől bűzös posványokká váltak. A házak udvarain épített kutak vizei kezdettől fogva sem voltak ivásra alkalmasak, a város szélein ásott hatalmas közkutak viszont egyre ke36. Szűcs Ernő: Debrecen ipara az abszolutizmus korában. In Ránki György (szerk.): Debrecen iparának története a kapitalizmus kialakulásától napjainkig (Debrecen, 1976) 34-46. 357