A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

A bodon egy hatalmas tölgyfa belülről kivájt, kiégetett, széles csővé formált kérge volt. Falazat helyett ezt a bodont állították a kútba. A fabélletek azért voltak praktikusak, mert szükség esetén, ha a kút vize megcsappant, a kút fenekének lemélyítésével, a béllet vagy a bodon aláásásával le lehetett a bélletet süllyeszteni. Az ilyen kezdetleges, nád-, különféle fabéllettel készült kút legtöbbje úgynevezett padmalyos kút volt. Ez azt jelentette, hogy a kút fenekén, a béllet alatt körben kiásták a talajt, padmalyt készítettek, hogy ezáltal is több vízhez jussanak. A kevésbé ideiglenes, hosszabb távra készített, igényesebb kutak béllete kőből vagy téglából készült, amit úgy raktak fel, hogy közben kívülről egyre töltötték föl; a töltést pedig jól ledöngölték vagy letaposták. A föld felszíne alatt mintegy 30-40 centiméterrel a kútfalra egy erős keményfakeretet, gárgyát fektettek. A gárgya négy sarkán becsapoltan négy ágas állt, amiknek a közibe felrakták a kávát, illetve a kávadeszkákat. A tulajdonképpeni káva ezután került csak a kútra. A kávadeszkák fölé, a gárgyából kiálló négy sarokfába ácsoltan körbe, a kút mind a négy oldalán erős keményfa keretet helyeztek el. Ez a tulajdonképpeni káva. Arra is törekedtek, hogy a káva felső felülete széles legyen, hogy jól meg lehessen benne fogódzni, hogy jól, biztonságosan lehessen rajta tartani valamiféle edényt, például vedret stb. A káva alatti töltésre különös gondot fordítottak. Nemcsak jól ledöngölték, hanem kissé magasan, kifelé lejtve töltötték fel a kávát, nehogy az eső, de még inkább a vízhúzáskor kiloccsanó víz visszafolyjon a kútba és megszennyezze a vizét.

27 Az így nyert kút azonban önmagában nem sokat ér. A kúthoz minden tekintetben hozzátartozik az a szerkezet, amivel a kútból kiemelik a vizet, amivel a vízhez hozzájutnak. A legegyszerűbb vízhúzó szerkezet a horog, a legegyszerűbb kútfajta a horgos kút. A horog, ami lehet egy ágasra vágott, megfelelő hosszúságú gally is (de vashorog kötélen, láncon is előfordult), úgy tartozik a kúthoz, hogy vízhúzás után nem viszik el, nem viszik haza, hanem ott hagyják a kút káváján, hogy más is használhassa. A legelterjedtebb víznyerési mód és kútfajta a gém, illetve gémeskút \olt A gémre szerelt ostor (kutostor) végén fa-, vagy vascsattal odaerősítve állt a merővödör. Ez a középkor folyamán kizárólagosan favödör volt. Szinte csak a múlt század végén terjedtek el a bádogvödrök, mégpedig úgy, hogy sokan a saját vödrükkel jártak a kútra, és azzal merítettek is, és vitték haza a vizet. A gém ellentétes végén állt a kolonc, azaz az egyensúlyozó nehezék, ami könnyebbé tette a vízhúzást. A gém egy ágasfán, a kútágason állt, körülbelül a közepén rögzítve. A gémeskutak jellegzetes formája; a pusztán messze ellátszóak voltak, a körülöttük kialakult társadalmi élet (vízhordás találkozási, társalgási, hírközlési és egyéb alkalom) mintegy a falu jelképévé emelte a gémeskutat. A gémeskút szerkezeti sajátsága az, hogy a víz nem lehet mélyebben, mint amilyen hosszú az ostor. Vagyis a gémeskutak nem tartoztak az úgynevezett mély kutak közé. Vizeiket általában az első víz át nem eresztő réteg fölött tartózkodó vízből nyerték. Igen ritkák voltak azok a gémeskutak, amelyeknek nem egy, hanem két ostoruk volt egymáshoz erősítve, s így kétszeres mélységből emelhettek ki vizet. A közösségi tulajdonú és építésű gémeskutak közt Debrecenben elsők voltak a városba bevezető főútvonalak mellett létesített csárdák óriáskútjai. Hasonlóképpen a hortobágyi nagy itatókutak. Mindezeknek a gémeskutaknak volt egy, a korabeli közlekedésben, vásározó állathajtásban nélkülözhetetlen kelléke: az itató vályú. Volt olyan kút is, hogy mindkét oldalán volt vályú. Az ilyen kétvályús kutaknál - különösen a Hortobágyon - az is előfordult, hogy nem egy gém, hanem több is szolgálta a vízhúzást. A legtöbb gémű kút, a négygémű kút a Hortobágyról ismeretes.

28 27. Ecsedi István: A debreczeni népi építkezési, m. 188-190. - Vö.: A Magyar Néprajzi Lexikon Kút, Kútásó címszavaival, III. (Budapest, 1980) 362-365. 28. Lásd K. Tóth Mihály: Nagyhortobágy c. munkájához (Debreczen, 1910) csatolt K. Tóth Mihály tervezte térkép kútábrázolásait. A Négygéműkutataz „Ásott árkus" mentén a Hármas halomtól nyugatra ábrázolja. 354