A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

A gémeskutak mondhatni egyeduralmát Debrecenben sem sikerült megtörnie a különféle csigaskutaknak, kerekeshengeres kútfajtáknak. Ezek a ktítfajták nagy megkéséssel már akkor elterjedtek, amikor a vízellátást központilag kezdték megoldani és vízvezeték megépítéséről gondolkodtak. Ettől eltekintve némely debreceni portán, az ügynevezett keresztépülettel szemben, még mindig lehet találni egy-két nem annyira csiga, mint inkább kerekeshenger-kutat. Vagy inkább csak a kútházát, mert lehet, hogy a kút már nem működik. Mindezek a kútfajták abban egyeztek meg egymással, hogy lemélyítésük az első vízszintig, azaz a talajvízig történt. Tehát nem voltak mély kutak. A belőlük nyert víz mennyisége és minősége hamarosan eldöntötte a kérdést, hogy a város melyik részén milyenek a kútvízviszonyok, hol vannak jó és hol vannak rossz kutak. A feüsmerésben, a közvéleményben nagy szerepe volt a több évszázados debreceni tapasztalatnak; annak tudniillik, hogy a város nyugati oldala vízben kevésbé gazdag és gyenge minőségű vizet ad, ellenben a keleti oldal kútjai bővizűek és jó minőségű vizet szolgáltatnak. Ennek a különbségnek az okát már korán, egyrészt a vizet könynyen áteresztő és így jól megszűrő homoktalajban, másrészt pedig a dús növényzetben, az erdőkben; az erdők kialakította mikrokhmában keresték. A múlt század derekára már több debreceni háztartás az itteni, a város keleti részén lévő kutakból fedezte vízszükségletét. Nem egy esetben messze kutakról, nem kis fáradsággal kellett a jó vizet a város lakóházaihoz szállítani. Idővel a vízszáUítasnak kialakultak a különböző formái, eszközkészlete. Kezdetben kézben és összekötözve háton hordott agyagkorsókban szállították a vizet. A következő lépés az volt, hogy vízhordó fára akasztottan két fa-, majd később bádogvödörrel hordták. A XVIII. és a XIX. század fordulójára az is elterjedt, hogy nagykerekű kézikocsikon, dézsákkal hordták a vizet, majd pedig vízfuvarosok lófogatokon hordókban hordták a felvállalt helyekre a jó vizet. A mezőre járók és utazók általános vízhordó készsége volt a csobolyó. A csobolyót a kocsi oldalához erősítették, legtöbbje 10-15 literes volt. Ha útközben kifogyott, a legismertebb, jó vizéről híres kutakból, esetleg ha olyan tájon utaztak, ahol forrás volt, akkor forrásból töltötték meg. A debreceni építkezés és a debreceni konyhaműveletek, táplálkozás kutatásaiból tudjuk, hogy a konyhákban a jó vízzel teli korsók és egyéb edények számára külön bútor, a vizespad szolgált.

29 Arról is tudunk, hogy nyaranta, amikor a víz különben is hamar megposhadt, azért hogy a víz üdítő hideg, hűvös maradjon, egykét korsóval letettek belőle hűlni a pincegádorba. Vagy ahol volt kút az udvaron (természetesen rossz vizű kút, olyan, amelyiknek a vizét ivásra és más konyhaműveletekhez nem használták), ott kötélen lecsüngették a jó vízzel teli korsókat, kantákat egészen a víz szintjéig. Annak a hosszú-hosszú időn át leszűrt tapasztalatnak az értelmében, ami azt mutatta, hogy a mázatlan cserépkorsóban a víz hosszabb ideig hideg marad; szívesen használtak mázatlan cserépkorsókat. Egy-egy háztartásban több is volt belőlük. A vásárokon való utánpótlásukról rendszeresen gondoskodtak még akkor is, ha a korábban vett és használatban lévő korsók még nem törtek el, még lehetett őket használni.

30 A XTV-XV. század folyamán egyre inkább tért hódított az a szokás, majd pedig törvényszerű lett, hogy minden házastelken készítsenek kutat. Ezekre a kutakra több szempontból is szükség volt. Először is azért, hogy - elsőnek elkészítve a kutat - vizét felhasználják a házépítéshez. Másodszor pedig azért, hogy tűz esetén, ami a régi Debrecenben egyáltalán nem volt ritka esemény, kéznél legyen az oltóvíz.

31 Az oltóvíz előkészítését különben már a XVI. századtól kezdődően számos tanácsi rendelet előírta. Az úgynevezett kapitány víznek, legalább egy hor29. Ecsedi István: A debreczeni népi építkezés i. m. 189-193.; Vő.: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. A debreceni Déri Múzeum néprajzi osztályának ismeretterjesztő közleményei 5. (Debrecen, 1935) 30. István Erzsébet: Korsó. Magyar Néprajzi Lexikon III. (Budapest, 1980) 276-277. 31. Roncsik Jenő: A tűz pusztításai Debrecenben (Budapest, 1904) 355